A felnőttkor küszöbén kisebb-nagyobb reményekkel telve várjuk a jövőt. Ezeket vagy beváltjuk, vagy nem, sokszor nem olyan formán, ahogy azt elképzeltük, és bizony az is meglehet, hogy kisiklunk. Személy és körülményfüggő is, de ha egyszer letértünk a sínekről, nem egyszerű visszatalálni.

A ReLife főszereplője, Kaizaki Arata is ebben a cipőben jár. Az első munkahelyén három hónap után felmondott, ennek oka közvetlen főnöke öngyilkossága, akit munkatársai hajszoltak bele ebbe. Ezek után nem talál más munkahelyet, csak részmunka időben dolgozgat és a szülei is megvonják támogatásukat.

Ekkor lép életébe egy ismeretlen, aki felajánlja, hogy vegyen részt egy kutatásban, ahol is vissza kell ülnie az iskolapadba újra tizenhét évesként. Egy évig kell ezt tennie, addig fizetik a költségeit, utána pedig, ha minden jól megy, állást is kínálnak neki.

Látható, hogy igen szép potenciállal indul a történet. Csakhogy sajnos az anime olyan lett, mint a szépen felfújt lufi, ami kicsúszik szánkból, kezünkből és a földön végzi teljesen leeresztett, ráncos gumidarabként. Van egy érdekes kezdetünk, alapunk, kapunk humort, egy rakás slice of life-ot (aki nagy kedvelője a műfajnak, az még így is élvezni fogja), néha felcsillan egy felismerésszerűség, de valahogy nem az igazi.

Egyrészt nem viszik végig, nem tudjuk meg, lesz-e valami eredménye ennek a kutatásnak, sőt az sem teljesen tiszta, mi a cél. Pláne nem tudni, miért kell ehhez visszavinni őt középiskolás korába. Egy másik szereplő, a szintén tesztalany, Hishiro Chizuru esetében még van benne ráció, hiszen a lány azzal küzd, hogy borzalmasak a szociális képességei, fogalma sincs az érzelmekről, szituációkról stb. Ezen sokat segíthet, ha gimnazistaként barátokat szerez. Ebben éppen Kaizaki Arata segít neki, ebben a funkcióban tökéletesen helytáll, viszont még így sem kerek. Feltehetjük ugyan, hogy ezáltal megtanulja, hogy segíthet helyesen, hisz főnökének is szeretett volna segíteni. Nekem még akkor is olyan felemás a dolog. Például ez az időutazós keret csak amolyan díszlet, nem látom a funkcióját, az élményt, illetve tanulságot felnőttként is megszerezhette volna. Úgy is mondhatnám, nem rohangálhatunk vissza a múltba mindenért. Ennek ellenére, aki szereti a műfajt, esetleg könnyed szórakozásra vágyik, az vágjon bele.

A másik animénk szintén „újrakezdős” mű, csak épp egy teljesen más műfajban és véleményem szerint más szinten.

A Re:Zero főhőse Natsuki Subaru, egy totál átlagos srác, aki átkerül egy fantasy világba. Mint minden manga-, animerajongó, gamer, ő is örömmel fogadja a dolgot. Keresi, mi az ő különleges képessége.

Hamisítatlan fantasy keretet kapunk,  királysággal, lovagokkal, A hercegnővel (szerintem Emilia karaktere nagyjából ki is merül ebben), démonokkal, szektával, gonosz „istennel”. Egyszóval tényleg minden van. Ezt fejelik meg Subaru furcsa, bizarr és igen fájdalmas képességével, aminek lényege, hogy akárcsak egy játékban, meghal, majd visszatér a mentési pontra, hogy újrakezdje. A legnagyobb különbség, hogy ez nagyon is valóságos és fájdalmas, őrjítően. (Én magam volt olyan rész, hogy azt mondtam, legyen már vége, mert én is megőrülök, pedig csak nézem.)

Bárki, aki nem egy tuskó érzelmi szintjén van, érzi a küzdelem és a sorozatos kudarcok borzalmát, és megkönnyebbül, amikor Subaru végre megleli a „helyes megoldást”. Aki nem bírja a sok vért, halált, borzalmat, annak nem ajánlom az animét, a többieknek viszont érdemes megnézni. Különösen, ha te magad is küzdöttél már valami problémával, amit csak sokszori nekifutásra sikerül megoldani. Ha mást nem, Arata is megtanulta volna, hogy legyen „szívós/elszánt, akár egy démon”.

Viccet félretéve az anime nagy érdeme, hogy műfaja ellenére egy nagyon reális (és húsba vágó) megjelenítése az életnek; küzdelmek, problémák, kudarcok. Ahogy kudarcainkból információt, tapasztalatot nyerhetünk, melyek fegyverek lesznek a következő „ütközetben”. Bármilyen furcsa még a mentési pont is igen valósághű. Nem mehetünk akármeddig vissza, onnan kell újrakezdenünk, ahol még nem buktunk el, de már majdnem ott vagyunk. A döntés pillanatába visz vissza, hisz az lesz a kulcs.

Egy másik igen reális elem, a másik fél, jelen esetben a többi szereplő. Egyrészt az, hogy Subaru nem mondhatja el a titkát, jelképezi a magányunkat, kevés kivételtől eltekintve küzdelmeink személyesek és egyedül kell a végére járnunk, más nem fogja, nem is tudja helyettünk megoldani. Másrészt az is érdekes, hogy (logikusan) a többiek nem emlékeznek rá, mi történt, mit tett értük a fiú és mit tettek ők érte. Ez utóbbi elem fejezi ki azt, amit Rem is megemlít, hogy néha „megmentünk” másokat anélkül, hogy mi emlékeznénk rá, mert lehet, hogy az a beszélgetés nekünk csak egy egyszerű csevej volt, a gesztus csak egy apróság stb., míg a másiknak ez egy mentőövként jelent meg szorult helyzetében.

Bár tényleg szerettem ezt a művet, akad vele egy személyes problémám. Mi a lótúróért Emilia kell Subarunak? Értem én, hogy ő az, aki betölti a „királykisasszony” funkciót, de why? Ott van Rem, egy igazi húsvér karakter, segíti a srácot, megmenti, mégis hősként tekint rá, elfogadja úgy, ahogy van és a gyökérnek meg nem kell. Néha azért kiléphetnénk a funkciókból. Vegyétek ezt a lezáró tanulságnak, ha úgy tetszik.

ReLife, 2016, alkotó: Yayoiso (manga).

Re:Zero - Kara Hajimeru Isekai Seikatsu, 2016, alkotó: Tappei Nagatsuki (light novel), Shinichirou Otsuka (illusztráció).