Legalábbis ekként definiálja a regényt a fülszöveg. Az író harcolt a második világháborúban, hazatérve katolikus lett és 1951-1957 között több science fiction művet írt. Jelen regény 1959-es publikálása után többet nem írt, állítólag depresszióval küzdött és senkivel sem tartotta a kapcsolatot. (Ami igen szomorú, hiszen 1996-ban halt meg.)

A Hozsánna néked Leibowitz! egy posztapokaliptikus regény, amelyben egy szerzetesrend életét követhetjük nyomon. A történetben a Tűzözön utáni világot látjuk. A Tűzözön és a később említett Radioaktivitás démon az atombombákra vonatkozik, melyek a történet szerint elhozták a világvégét, ami után a megmaradt csőcselék meglincselte a hatalmasokat és a bölcseket. Ezen felül minden emléket és könyvet elégettek, boldogan és büszkén menekültek a tudatlanságba, annyira, hogy írni-olvasni sem tanult utána szinte senki.  Ebben az időben az egykori Leibowitz kiépített egy rendet, mely könyvcsempészettel és magolással igyekezett megmenteni az előző civilizáció maradékát.

A regény e rend történetéről mesél, 1800 évet ölel fel, melyet 3 részre oszt, nagyjából 600 évenként kapunk egy részletet.

Az elsőben, mely 600 évvel a Tűzözön után játszódik, egy böjti próbáját tartó novícius megleli a szentté avatásra váró Leibowitz relikviáit. Ebben egy furcsa zarándoknak is szerepe van, aki mindhárom részben feltűnik, róla még fogok szólni. Mindemellett megismerjük azt a barbár és kegyetlen világot, amibe az emberiség süllyedt. Ennek legékesebb példája az az ostoba haramia (egyébként a kor tipikus embere), aki mikor megtámadja az Új Rómába tartó szerzetest, az eredeti relikvia helyett az általa készített csicsásabb másolatot veszi el.

A második rész – újabb 600 év elteltével – az újra felfedezés ideje, amikor az egyik szerzetes megalkotja a lámpát, és egy tudós érkezik az apátságba, hogy tanulmányozza a Memorabíliákat (így nevezik a dokumentumokat, amiket őriznek). Ezzel párhuzamosan pedig felemelkedik egy fejedelem s hódításba kezd.

Az utolsó részben visszatérünk az atombomba korába. Bár elvileg tilos ilyet gyártani, a médiában titkos robbantásokról beszélnek, aminek – mint kiderül – igenis van alapja, az apátság egyik szerzetese egyre emelkedő sugárzást észlel. Majd eljön a várakozás ideje, amikor a politikusok elvileg megpróbálnak egyességre jutni, s már-már úgy fest, sikerül is, ám végül újra tűzbe borul a világ.

Dióhéjban ennyi volna a történet, ami ennél még többet rejt magában. Két szál húzódik végig a regényben. Az egyik markánsan jelen van végig, míg a másik halványan jelentkezik és csupán az utolsó részben mutatkozik meg teljes valójában.

Az első a tudás, fejlődés témaköre összefüggésben a pusztítással. Már kezdet kezdetén, a Tűzözön után elutasítják a tudást, mint a pusztítás okát, és a tudatlanságba süllyednek, önként. Valóban ez lenne a legjobb megoldás? Nincs tudás, fejlődés, akkor nincs probléma? Nem azzal van a probléma, hogy mire használjuk a tudást, milyen irányba fejlődünk?

Ezzel a magatartással se mentek sokra, hiszen a következő részben már ismét megindul a fejlődés és megjelennek a tudósok, akik végül a harmadik részre újra létrehozzák a pusztító fegyvereket. Persze feltehetjük a kérdést, mi lett volna, ha Leibowitz és rendje nem őrzi meg a dokumentumokat, de a válasz egyszerű: ugyanaz, csak több időbe telt volna. Ahogy az előző kérdéseknek, ennek is a kulcsa az ember. Amíg az emberek nem változnak meg, addig próbálkozhatnának bármivel, ugyanoda lyukadnak ki.

A második rész továbbá felveti a tudós felelősségének kérdését, és hogy kik is határozzák meg a fejlődést. Az apátságba látogató tudós annak a fejedelemnek rokona, aki háborút akar, hogy megnövelje területeit és hatalmát. Nemcsak rokonok, a tudós kollégiumát is ő finanszírozza. Ez pedig egy fontos tényre mutat rá, mind a tudósok, mind a művészek kiszolgáltatottak azoknak, akik pénzt adnak, akik legtöbb esetben saját hasznukat nézik. Így pedig ők diktálnak. Kérdés, hogy mekkora a felelőssége a tudósnak (vagy a művésznek) abban, hogy mire használják fel alkotását, munkája eredményét. Nehéz megválaszolni, hiszen ők csak létrehoznak valamit, talán teljesen más okból, célból, mint ahogy később mások felhasználják. Talán nem kellene létrehozniuk? Tudják befolyásolni, hogy ki és mire használhatja fel? Mi lenne a megoldás, hogy ne így legyen?

Vajon a fejlődés elkerülhetetlenül pusztításba torkollik?

A másik, nehezebben kivehető, igazából csak a harmadik részben kibontakozó szál mást határoz meg a „gonosz gyökereként” és Isten felé fordul. Tudom, ez most csöppet zavarosnak tűnik, de nehéz lenne másképp egyetlen kifejezéssel összefoglalni.

A harmadik részben, mikor bekövetkezik az újabb Tűzözön, az akkori apát sérülten várja a halált. Úgy gondolja, a biztonság, a szenvedéstől való félelem a „gonosz gyökere”. Helyes és természetes törekvésnek tartja, hogy a lehető legkevesebb szenvedést és legtöbb biztonságot szeretnénk, ám ha ez lesz az egyedüli cél, akkor már rossz, mert mindent eltorzít. Egyet is értek vele meg nem is. Tagadhatatlanul van benne igazság, de a háborút önmagában nem magyarázza.

Úgy véli, meg kell bocsátanunk Istennek, mert megengedi a fájdalmat, ahogy azt Grales anyó tette. Ő lesz a másik elem, ami Istenhez visz. Egy asszony, aki a radioaktivitás miatt két fejjel született, azzal üldözi az apátot, hogy keresztelje meg a másik fejet, Rachelt is, aki elvileg nem él. Csakhogy a robbanás bekövetkezte után Rachel felébred, a haldokló apát előtt – bár ez így nincs kimondva – angyalként, még inkább Krisztusként jelenik meg.

Szintén ebben a részben jelenik meg a férfi, akit a gyerekek Lázárnak hívnak. Ő lesz a fonál halványan derengő eleje, ugyanis ő az első részben a fura zarándok, a második részben pedig a zsidó, az akkori apát barátja, aki már sok ezer éve él, és aki azt keresi, annak az újra eljövetelére vár, aki egykor feltámasztotta.

Utolsóként még felhoznék egy igen elgondolkodtató részletet, ami egyébként az apát gonoszság meghatározásában is szerepet játszott. Az újabb Tűzözön előtt már a közeli várost elpusztítják egy atombombával. A menekültek az apátságba mennek, ahogy az őket vizsgáló segélyszervezet is. Ez utóbbi emberei a nagyon fertőzött embereknek felajánlják az eutanáziát, amit az apát elutasít. Nem tartja könyörületesnek. Valóban kegyetlenség lenne, hogy a már menthetetleneknek felkínálják a halál lehetőségét? Az eutanázia, az abortusz, az öngyilkosság mind bűn az egyház szemében ma is. Mondják ezt az életre, annak tiszteletére hivatkozva, de biztosan az?

Habár ez a vízió (még) nem valósult meg, igen sok igazság és intőjel van benne, ezeken kívül pedig egy jó kis olvasmány.

Walter M. Miller, Jr., Hozsánna néked Leibowitz!, Maecenas Könyvkiadó, 2008.