Ülök a szobában. Térdeim felhúzva, a kettő közti árokban az állam. Este van, sötét, csupán a közvilágítás és egy-egy szomszéd lámpájának fénye rajzolja ki a tárgyak körvonalát. Zuhog az eső, függönyként omlik az ablakra.

Ülök és figyelek. A fátyolt figyelem, ami már oly régóta megjelenik előttem. Kísértése, akár a kígyóé, de én kitartok. A félelem ülve tart. A félelem, amely a szóbeszéd nyomán született, ha felemeled a fátyolt, borzalommal szembesülsz és átkozott leszel.

A kíváncsiságom lassan felébred. Már régóta mocorog. Rejtőzködő kisállat az avarban. Rá vár a kígyó. Egy pillanat, egy rossz mozdulat és lecsap rá.

Nem bírom tovább, felállok és határozottan félrerántom a fátylat. Csak fákat látok, kopasz fákat, dühös arckifejezéssel. Kitátják szájukat és bömbölésüktől olyan szélvihar kerekedik, hogy becsukom szemem és még a karomat is az arcom elé emelem.

Hirtelen lesz csend. Talán beszakadt a dobhártyám? Minden csupasz bőrfelületem ég, vérpatakocskák folydogálnak rajta végig. Hátranézek. A szoba eltűnt. A fátyol maradék cafatjai lassan, ritmikusan lengedeznek.

A továbbra is morcos képű fákkal nem törődve elindulok, előre. Mocskos, nyálkás víz fedi az ösvényt. A tájra telepedő sötétségben kísérteties árnylények motoszkálnak. Hátborzongató látvány és hangok. Egyre jobban remegek, mégis megyek. Egyik láb a másik elé. Minden életkedv s remény elhagy, mégse állok meg.

Megjelenik előttem egy alak. Egyik lépés a másik után. Nő. Újabb lépések. A kezében kard. A lépések még közelebb visznek. Haja nedves csomókban omlik vállára. Mindene csupa vér. Most kéne megállni. Nem teszem. Valahol elhagytam a józan eszem és életösztönöm. Valószínűleg a szobában várnak rám.

Még néhány lépés és mellé érek. Megragadja a karom. Magához húz. Szorosan átölel és megcsókol.

A napfelkelte varázsa átváltoztatja a tájat. Rózsás színei tükröződnek a nő mosolygós tekintetében.

- Honnan tudod, hogy ha kilépsz egy illúzióból, nem egy másikba kerülsz? – kérdezi.