- Minek az ideje? – faggatta tovább a fiúcska.

- Ugyan már! Innen nem lehet kijutni, sehol, soha – szólalt meg egy másik gyerek.

- Miért ne lehetne? – tette fel a kérdést a lány.

A gyerekek kórusban válaszolták: Mert azt mondták vagy Mert nem szabad, Mert minden a föld felé tart, akár a vízesés, akár a lehulló levél.

A lány azonban meg se hallotta őket. Kezei megálltak, a zongora hangja elhalt. A lurkók megijedtek. A lány pedig csak fülelt, aztán elmosolyodott. Újra hallotta a dob távoli dübörgését, ami évek óta megannyiszor hívta már.

- Én azért megteszem – mondta közönségének és elrugaszkodott a földtől.

Maga is alig hitte el, hogy könnyedén szárnyal egyre feljebb és feljebb. Hihetetlenül felszabadító volt, amikor elérte és elhagyta a fal tetejét. Egy másik világba csöppent, mely tágas volt és elképesztően sokféle.

Átszelte a völgyet és zuhanó repülésbe kezdett az alázúduló vízesés előtt. A folyóparton mosó tündérasszonyok döbbenten nézték, néhányuk eltakarta a közelben játszó gyermeke szemét. Azonnal sikoltozni kezdtek, amikor azt látták, a lány végighúz a folyó felett, ahelyett, hogy belezuhant volna.

- Átkozott démon! – visították kórusban utána.

A lány nem rájuk figyelt, a dobot aláfestő vagy épp túlharsogó újabb hangszerek hangja érdekelte. Ismét felemelkedett a fal fölé és többé vissza se nézett. Az egyre feljebb ívelő dallam őt hívta, vonzotta, hajtotta, hát engedett neki.

Egy lila törzsű, bordó levelekkel teli, óriási fa alatt lelte meg a hang forrását. Apró házikó állt ott, a zene a teraszon hagyott dobozból áradt. Izgatottan lépett be a félig nyitva hagyott üvegajtón. Senkit se talált odabent, így próbálta kideríteni, kik élhetnek ott. Legnagyobb meglepetésére a kandalló párkányán álló képkeretből egy ifjú kobold mosolygott rá és ő maga. Még fel sem ocsúdott, valaki átölelte hátulról és a fülébe suttogta:

- Már vártalak.