A városban minden lakó a kincstárba vitte értékeit, ott őrizte őket a papnő. Magányos feladat volt ez, jól hangzó cím, melynek papírjába ajándék helyett egy koromfekete, ólomsúlyú követ csomagoltak. Áldásnak hazudott átok. Élesebb a legjobb pengénél, és mindennap belé vágott. Ott, ahol a sebhely láthatatlan, de mindennél jobban fáj.

A lány erre született, ezt mondták, amikor elhurcolták. Már egész kicsi korától fogva érezte más, mint a társai. Mást nézett és mást látott. De egészen addig a napig nem hitte, nem is gondolt rá, hogy ez bűn lenne.

Aznap érkezett hozzájuk a varázsló, aki nem szólt semmit, csak rászegezte göcsörtös botjának végét, mire két katona azon nyomban megragadta. Elvitték, akár egy bűnözőt, és bezárták. Mielőtt végleg bezárult volna az ajtó, a varázsló ismertette a szabályokat. Nem tarthat meg semmit, de bármit megnézhet, megfoghat. Nem mehet ki. Ha a szállítók jönnek, nem láthatják meg, el kell bújnia.

Amikor a lány megkérdezte, miért ő, a férfi azt felelte, veszélyes elem, egy öreg lélek, aki sosem tudna beilleszkedni a többiek közé, ezt a gyerekkora is jól példázza. Nincs helye a kinti világban, és félő, hogy ezért előbb-utóbb a város és lakói ellen fordulna.

Még mielőtt ellenkezhetett volna, a varázsló eltűnt, és hangos kattanással örökre bezárult az ajtó. Azóta ebben a teremben él, mely folyamatosan növekszik, hogy befogadja a kincseket. Néhány naponta érkezik szállítmány, de itt nem létezik idő, szóval nem tudná pontosan megmondani. Azt sem tudja, hány éves lehet. Nem mintha számítana, az idő folyama elkerüli ezt a helyet. A kincstár a sziget, amelyet fáradtan felhalmozott ide, már nem tudta tovább vinni.

Ő ezen a szigeten rekedt. Itt guberál a sok holmi halmai között.

Rengeteg szemét és vacak érkezik, valamint megszámlálhatatlan mennyiségű emlékfiola. Kincseket keresett köztük naphosszat. Csak akkor ment el onnan, ha meghallotta a szállítók hangját. Eleinte még rejtekéből leste őket, kíváncsi volt, vágyott a kapcsolatra, legyen az bármily röpke és felszínes is.

Ma már nem nézi őket, minél messzebb megy, már fél tőlük, fél a lehetőségtől is, hogy kapcsolatba kerüljön bárkivel. Csupán a kincseken és a különböző emlékeken keresztül ismeri a többieket. Legtöbbször úgy véli ez elég neki, de van, amikor meghallja azt a másik hangot, melyet rendszerint elnyom gondolatai moraja. Halk csörgedezés. Szíve csarnokából jön. Az ott felhalmozott dobozok ugyan elrejtik a szem elől, ám érezni a lüktetést. A falon nyílt repedés pulzál és minden mozdulattal újabb vércseppek buggyannak elő, hogy táplálják a patakot, mely vörösen izzik végig a hűvösséget árasztó kőpadlón.