A város kincstárának papnőjét harmincas éveiben boszorkányként elégették.

Egy nap a papnő halk sírásra lett figyelmes, amikor a nemrég érkezett szállítmányt rendezgette. Hamarosan meglelte a hangforrását. Egy apró tündér vergődött az egyik doboz oldalán, szárnya beleragadt a barna ragasztócsíkba.

Miután a papnő óvatosan kiszabadította, a tündér elmesélte, hogyan esett fogságba, és beszámolt arról, hogy a város vezetői háborúra készülnek. Hogy céljukat elérjék, merényleteket követnek el saját polgáraikkal szemben, majd más városok lakóit kiáltják ki bűnösnek.

A papnő már előtte is sejtette, hogy baj közeleg. A legfrissebb emlékfiolák mind tele voltak zavarral, haraggal, fájdalommal és félelemmel. Most, hogy tudta az igazságot, úgy érezte, kötelessége elmondani az embereknek.

A következő szállításig megállás nélkül dolgozott a tündérrel együtt. Leírták az igazságot, elmondták, hogy ha nem tesznek ellene azzal az eljövendő generációkat és az egész világot megmérgezik és romlásba taszítják. Arról is írtak, amit a papnő fedezett fel magányos kutatásai során: hogyan kapcsolódunk mind egymáshoz, milyen egység részesei vagyunk mi, emberek és az egész teremtett világ. Figyelmeztették a lakókat, ha mégis háborúra kerül a sor, ez az egység örökre elvész és csak még több szenvedés vár rájuk.

Mind hiába. Amint az írások kikerültek a nép kezébe, a vezetők elítélték a papnőt, s boszorkányként máglyára küldték.

Hiába reménykedett még halála pillanatában is abban, hogy az emberek megállítják a háborút.

Írásait elkobozták, majd meghamisították. Egy álpróféta nevén újra kiadták és úton-útfélen hirdették a nemzeti egységet, a népkeveredés miatt közelgő pusztulást, saját városuk és népük nagyságát, melyet meg kell védeni.

Ezután pedig az emberek többsége letette voksát a háború mellett. A kincstárat felégették, papnőkre többé nem volt szükség, így a társadalmukból kilógó, beilleszkedni képtelen embereket kivégezték, ha csak szerencsés módon el nem menekültek előtte.

A történelemkönyvekben az utolsó papnő, mint a nemzet árulója, gonosz boszorkány szerepel a mai napig, és a nem megfelelően gondolkodó gyerekeket is vele riogatják a szülők. Történetének hivatalos verzióját, melyet igencsak elferdítettek, minden évben előadják a nemzet születésének ünnepén. Még a karját vesztett veterán is boldogan tapsolja meg a végén, megfeledkezve karjának hiányáról. A közönség hangosan visszhangozza az örömhírt: „Legyőztük a gonosz boszorkányt!”