A kötetben tizenöt különböző írás található, melyeket több kiadásból válogattak össze. Nyilván nem fogom itt mindet ismertetni.

A novellák közt találhatóak egész bizarr történetek, hagyományos mesék, kimerevített pillanatképek, mókás furcsaságok, valamint több műben kapunk amolyan igazi tanulságot, míg mások csak önmagukat reprezentálják, vagy épp rövid csattanóval zárulnak.

E történetek többségében közös, s mint egy vezérfonal húzódik végig a köteten a nézőpont, szempont, szemszög kérdése, az alapvető jelenség, hogy minden egyes eseményt vagy dolgot másképp is lehet látni.

E vezérfonal mentén írnék nektek Akutagava néhány művéről.

A bozótmélyben egy gyilkosság történetét meséli el, különböző emberek vallomásán keresztül. Itt egészen abszurd, ahogy a gyanúsított útonálló, a halott és annak felesége lényegében három különböző történetet ad elő, ráadásképp mind önmagukat vallják bűnösnek. Válaszokat nem kapunk, miként is lehetséges ez. Valóban ennyire képlékeny lenne a valóság?

Szintén furcsa, ám egyúttal mókás Az orr, melyben egy szerzetes példáján keresztül láthatjuk: teljesen mindegy, mennyire változunk meg, mennyire igyekszünk megszabadulni hibáinktól, mindig lesz, akinek nem felelünk meg. Továbbá nem is biztos, hogy mi magunk valóban boldogabbak leszünk ettől, mint ahogy szerzetesünk sem lelte meg a megváltást abban, hogy megszabadult hosszú orrától.

A Zsebkendő főhőse kénytelen azzal szembesülni, ami az egyik kultúrában hatalmas erény, azt egy másik kultúrából származó már nem biztos, hogy ekként értékeli. Ő japánként csodálatra méltónak tartja az asszonyt, aki a busidónak megfelelően akkor is mosolyog, amikor elhunyt fiáról beszél, de közben az asztal alatt remegő kézzel gyűrögeti zsebkendőjét. Ezzel szemben egy nyugati dramaturgiával foglalkozó könyvben ezt hatásvadásznak nevezik.

Olykor a különböző vélekedések jól megférnek egymás mellett, mert valójában nem tudjuk a választ, csak találgathatunk. Akárcsak A borféregben, ahol egy iszákos nagyúr hamarosan meghal, miután egy szerzetes kicsalogatta belőle a férget. Az esetről, illetve arról, miféle összefüggés lehet a háttérben, mindenki csak találgat. Az éneklő borz c. mű pedig felteszi a kérdést: számít-e, hogy valami megtörtént, vagy csak azt hisszük? Mi a különbség? „miért ne élnénk annak bűvöletében, amiben hiszünk?” (A kérdésre persze sokféle válasz lehetséges, ezt mindenki maga döntse el.)

Vannak dolgok, emberek, amiket/akiket idővel másképp látunk. Mint az egykori diák a Mori tanár úr c. novellában. Diákként még nem értette meg, sőt kinevették, azonban amikor évekkel később viszontlátja, amint egy kávézó pincéreinek ad ingyen órát, ráébred, milyen elképesztő hivatástudattal bír az öreg. Az Őszi hegyoldal is hasonló, amelyben egy festő rajong egy mester képéért, melyre elrejtve bukkant rá. A képet csak ötven évvel később látja viszont, ám akkor – hiába ugyanaz a kép – neki hiányzik belőle valami. A novella a mű befogadásának kérdését is magába foglalja, azaz mennyiben múlik a befogadón egy műalkotás értékelése, mennyire befolyásolja ezt az egyén?

A pokol kínjaiban nemcsak pusztán a műalkotás, de a művész megítélése is terítékre kerül. Egész pontosan egy igen fontos kérdést foglal magában: mit tehet meg a művész és mit bocsájt meg a közönség? A történet festője ugyanis alkalomadtán megkínozza, megalázza tanítványait egy kép kedvéért, sőt végignézi saját lányának halálát, ahogy elevenen elégetik egy hintóban. Az ezután készült képnek pedig mindenki csodájára jár, s még azok is megkedvelik a festőt, akik eddig nem szívlelhették.

Egy dolog lehet jó rövidtávon, de nem biztos, hogy hosszútávon is az; lehet jó bizonyos embereknek, míg mások számára már kevésbé. Valóban az ördög vesztett, amikor a marhakereskedő kicsalta tőle a növény nevét, így megmentve lelkét és megszerezve a dohányföldet? Hisz a kereskedő ugyan megmenekült, de egész Japánban elterjedt a dohány. (A dohány meg az ördög)

Ha csak a magam szempontjait tartom szem előtt, ha mindent csak egyetlen nézőpontból szemlélek, olykor pórul is járhatok, akárcsak Kandata (Pókfonál) vagy A vihar kapujában szereplő öregasszony.

Kandata megmenekülhetett volna a pokolból, ha nem önző, és ha észreveszi, a pókfonál, melyet Buddha leeresztett, mindüket elbírta volna. Az öregasszonynak nincs lelkiismeret furdalása, amiért egy halott nő haját tépkedi ki, hogy eladhassa, mert mindenki bűnös és a nő se bánta volna, hogy ezt teszi, hogy ne haljon éhen. Csakhogy a kirúgott lakáj éppen ezt a felfogást veszi át és ellopja az öregasszony ruháját, hogy eladhassa, és ne haljon éhen.

Lehet, hogy valakit mi x-nek ismerünk, más pedig y-ként, de végső soron ugyanarról a személyről van szó. Továbbá sose tudhatjuk, hogy milyen mély nyomot hagyunk a másikban. Éppúgy, ahogy Az estély főszereplője, aki egy írónak mesél az első báljáról, melyen megismerkedett egy francia tengerésszel. Ő egy szép emlékként tekint rá, ám – mint kiderül – a férfiban olyan mély nyomot hagyott, hogy egy egész könyvet írt róla. A történet vége elég vicces, mert amikor az író rákérdez a férfi nevére, a hölgy azt mondja: Julian Viaud. Erre az író: Pierre Loti. A nő megismétli a nevet, az író is. Holott valójában Pierre Loti álnév, amelyet Julian Viaud használt. (A férfi valóban élt és írt egy Madame Chrysnthème c. könyvet.)

Akutagava nagyszerű mesélő, aki számos módon tárja elénk, mennyire relatív minden.

Akutagava Rjúnoszuke, A vihar kapujában, Scolar kiadó, 2007.