Összeomlottam. Éreztem, mint dőlnek rám józanságom pillérjei. Láttam kívülről magam, ahogy üvöltve zokogok és röhögök egyszerre, mindeközben török-zúzok a szobában. S mikor már kifulladtam, mikor már semmi sem maradt ép, amit elértem, mikor már magamat is véresre sebzettem, akkor a lábam is összecsuklott alattam. Fejjel a padlóra zuhantam. Már csak halk nyöszörgésre futotta erőmből. Néha-néha egy hangosabb hüppögés szakadt ki belőlem.

Csak fetrengtem ott, nem érdekelt, mennyire kényelmetlen. Nem akartam felállni. Ugyan minek? Végül úgyis megint itt kötök ki. Energiapazarlás az egész.

- Biztosan nem szeretnél felkelni? – kérdezte.

A meglepődést is megelőzve elöntött a szégyen. Erősebb, hangosabb volt a kérdés: látta-e az egész összeomlásom, mint az, hogy mit keres itt a lakásomban egy tinilány, akit soha életemben nem láttam még. Komolyan, micsoda ostobaság, hogy belénk nevelik, a szenvedőnek még szégyellnie is kell magát, ha rajtakapják!

- Ez tényleg nagy ostobaság – értett egyet hívatlan s ismeretlen vendégem.

Olyan komoly és szigorú arccal mondta ki ítéletét, hogy önkéntelenül is elnevettem magam. Hangos hahotám őt is megnevettette.

Mikor elcsitultak hirtelen jókedvünk hullámai, ismét feltette a kérdést:

- Biztos nem akarsz felkelni?

Felém nyújtotta kezét és én rögtön elfogadtam.

Csak jóval később döbbentem rá, ez volt A pillanat, amely megfordította sorsom kerekét.