Tabu.

Szent és sérthetetlen.

Nemcsak, hogy ki nem mondhatod, még gondolni sem szabad rá.

S ha mégis megtetted, azonnal bűntudatod támad, szégyelled magad, mert működik az a gondolatrendőrség, amit a szocializáció során beléd telepítettek.

Ez karöltve az egóddal eléri, hogy legyenek dolgok, érzések, melyek elismerhetetlenek.

Amelyeket elsüllyesztesz a tudatalattid óceánjába.

Amelyek akkor is léteznek.

Amelyek lassan megmérgeznek.

És hirtelen visszaköszönnek.

(Két naplórészlet, két különböző embertől. A fenti szövegrészletek abból az írásból származnak, melyet az én kérésemre írtak problémájukról.)

1.

Azt mondta: szeretlek. Sokszor mondja, én pedig megadom a helyes választ: Én is szeretlek.

Tegnap este képtelen voltam rá, pedig semmit nem tett, amivel kiérdemelte volna ezt. Mégsem bírtam kimondani. Összeszorult a torkom, fojtogatott a kétely. A szavak benn ragadtak és mardostak. Aztán amikor a zsilip felengedett, valami teljesen más zúdult elő:

Nem tudom, mert nem tudom, mi az a szeretet. Fogalmam sincs, hogy tudok-e egyáltalán szeretni.

Valóban nem tudom. Miből gondolom? 1. Mert nem kaptam példát annak idején. Talán néha idegenektől egy kis ízelítőt. Hogy tudhatnám hát? 2. Így hogy tudnék én magam igazán szeretni? 3. Szeretet és bizalom elvileg (úgy tartják) kéz a kézben jár. Arcul csapásként ért a felismerés, bármilyen szavakat is formáljanak ajkaim, bármennyire is igyekszem, hogy legalább vele ne így legyen, nem tudok teljesen megbízni senkiben. Sohasem tudtam. A bizalom számomra ismeretlen, igen még magammal szemben is.

Vajon hányan élünk így? Hogy a válaszok, a szavak csak rutinból jönnek?

2.

Ötödik parancsolat: Tiszteld apádat és anyádat!

Ez volt az egyik olyan pont, ahol megkérdőjeleztem a vallást, amit igyekeztek belém sulykolni. Miért kéne nekem mindenféleképp tisztelni őket? Akkor is, ha egyáltalán nem tiszteletreméltóak?

Apámat hagyjuk, ő se volt a szívem csücske, de valami pozitívum azért akadt benne, a kapcsolatunkban. Anyámra viszont sose tudtam szeretettel gondolni. Már ez is elég durván hangzik, ugye? Hidd el, közel sem annyira, mint amikor egyszer csak rádöbbensz, valahonnan egész mélyről előbugyog az igazság: gyűlölöm őt, igen a saját anyámat. Na, ez már olyasmi, amit gondosan titkolni kell, még gondolni sem illik ilyet. Pont ezért mérgezett olyan sokáig. Persze hazudnék, ha azt mondanám: a felismerés pillanatában elszállt a gyűlölet, mert nem. De sokat jelent, hogy ha megengedjük magunknak az őszinteséget, legalább önmagunknak nem hazudunk. Ettől még nem tűnik el a múlt, a tettek és a gyűlöletem. Bár idővel tompult e sötét érzelem éle, hisz már minden kapcsolatot megszakítottam vele, azért ne higgyük, hogy ha valami felhozza belőlem e régmúltat, nem rándulok össze.

Igazából nemcsak őt utálom. Mindenkit, akinek szerepe volt abban, hogy megszülessek. Csak engem nem kérdezett soha senki, akarok-e így élni. Eldöntötte helyettem a rokon, aki összeboronálta apámékat, miközben egyáltalán nem illettek össze, hisz nem is szerették egymást! Eldöntötte helyettem az anyám, aki állítólag elfelejtette a tablettát, az apám, és a nagyanyám, aki azt mondta a lányának: nem vetetheti el a gyereket. Ismét az anyám, aki huszonhét éves felnőtt nő létére nem volt képes saját döntést hozni.

Menjen a picsába mindenki, aki ellenzi az abortuszt! Életet védtek? Hát nem. Ha dönthettem volna, sose bújok elő a világra. Azt hiszed, jobb nekem, hogy élek, hogy megnyomorítottak egy egész életre, mert így helyes? Azt hiszed, hogy azért, mert nem lettem öngyilkos, mert képtelen vagyok megtenni, már boldog is vagyok? A lótúrót! Igenis dolgozik bennem a vágy, hogy eltűnjek az életből. A dohányzás, a hajlamom a mértéktelen alkoholfogyasztásra, habár utóbbi már nem jellemző, jó ideje inkább nem iszom. Milyen élet az, amit sosem tudsz igazán élvezni? S ha véletlenül mégis, akkor megrémülsz és feszülten várod a katasztrófát, ha nem épp mély depresszióba süllyedsz?

Életre ítéltek. Aki él, az vágyik a szeretetre, szeretne boldog lenni, de tőlem ezt elvették. Olyan életre ítéltek, ami csak üres, hideg és fájdalmas. S mivel ez volt az első tapasztalatom, meddő próbálkozás új életet kezdeni. Hidd el, próbálom, de az alapok hiányát ugyan mivel pótolhatnám?