Jó kommunikációs készség. Sok helyen látta ezt a követelményt. De mégis mit jelent jól kommunikálni? Bár a kérdés érdekes, őt nem nagyon érintette. Pontosan tudta, hogy képtelen rá. Írásban még hagyján, de szóban… Az összes szóbelin azt hitte, most fog elájulni, és persze, hogy sokszor ért el rosszabb eredményt az állandó szorongása miatt. Persze erre nincs mentség, ha diszlexiás lenne és írni-olvasni nem tudna, akkor sajnálnák és segítenék, így viszont…

Nemcsak a vizsgákon, de a leghétköznapibb helyzetekben sem volt képes kommunikálni. Megfagyott, ha meg kellett szólalnia. Ha túl sokan voltak körülötte vagy nagy volt a zaj, rögvest megfájdult a feje. Sokszor nem értett dolgokat, nem értette, miért kéne erről-arról beszélni, hogy jön ez most ide. Nem mindig volt képes érzékelni az illető célját, viccel vagy sem, célzásnak szánt valamit vagy csak ő érti félre? Azt meg végképp nem tudta, mi volna a helyes reakció? Általában próbált valami udvarias, ám semleges választ adni, esetenként együttérzésről tanúskodni.

Sokan nyilatkoztak róla pozitívan. Hogy meghallgatja őket, hogy mindig mosolyog és kedves. Pedig ő csak a ki tudja, honnan ellesett minimum követelményt teljesítette. Igazából utált beszélgetni, rendszerint csak muszájból tette és akkor is igyekezett konvencionális, egyszerű reakciókat mutatni, bár közben borzasztó kínosan érezte magát.

Vajon arra a két nőszemélyre igaz, hogy jó a kommunikációs készségük?

Az ideg kirázta mindkettőtől. Az elsőtől, aki a semmiből ismeretlenül odalépett hozzá a parkban. Ő éppen a macskát sétáltatta. A nő valami macskáról beszélt, amelyik este kint van itt, és zavarja a kutyákat. Sápítozott, hogy egyszer meg fogják majd tépni. Nem értette, akkor még kevésbé, amikor kijelentette, hogy az a macska ugyanolyan volt, mint az övé. Aztán pláne nem, amikor mindenáron azt akarta kihúzni belőle, hogy igen, az az ő macskája volt, holott megmondta: az ő cicája a lakásban van, ha nem, akkor csak vele van kint, pórázon. Valamit morgott még, végül elment a nő. Néhány nap múlva azonban az egész kezdődött elölről, mintha azt hinné, az azóta eltelt idő alatt belátta tévedését. Pedig nem, nem jött rá időközben, hogy a macska valamiféle szupererővel bír, melynek segítségével egyedül kijut a harmadik emeleti lakásból a parkba. (Gondolt rá, hogy talán beteg a nő, de nem úgy tűnt és elég fiatal is volt még az Alzheimer kórhoz.) Másodjára már nem is magyarázkodott neki, közölte, hogy nem az ő macskájáról van szó, utána figyelmen kívül hagyta.

A másik hölgy éltesebb volt, de nála egészen más természetű deformáció jelentkezett. Simán vakhívő, alias fanatikus volt. A bankautomata előtt várt vele együtt, éppen egy turistacsoport intézte dolgait. A némber igen mérgesnek tűnt, bosszantotta a várakozás. Legalábbis először így vélte. Valahogy szóba elegyedtek. Ő maga sem volt odáig soha a tömegért, de tudta, ilyen ez a város, turisták kedvelt célja, plusz a fővárosuk agglomerációjának része. Maga is tapasztalta, hogy húsz év alatt itt és a környéken mennyire megnőtt a lakosság száma, ezzel együtt a forgalom. Habár ő maga ezt csak úgy megemlítette, s ha zavarta is valami, akkor az, hogy a községek vezetői, valamint az illetékesek nem tudták az ezzel járó problémákat kezelni, a nőszemély egyből rázúdította saját hagymázas hiedelmeit, melyeket gyűlölet itatott át. Egy pillanat alatt úgy érezte, átkerült a diliházba. Mi mást gondoljon egy olyan emberről, aki a tények ellenére úgy véli, idegen országból érkezettekkel van tele a környék, akik tervszerűen foglalják el az ő hazáját? Nem mondott semmit. Ugyan hogy magyarázza el egy ilyen téveszmésnek, azok, akik az elmúlt két évtizedben ide kihurcolkodtak javarészt fővárosiak, akik a család és/vagy más miatt vidékre vágytak, de mondjuk a munkájuk miatt nem költözhettek túl messzire? Ez egyébként is általános jelenség. Ahogy az is, hogy egy téveszmésnek hiába mondod, hogy ő bizony téveszmék foglya. Nem látja a bilincseit, vagy egyenesen szépnek véli. A hölgy a hallgatást valószínűleg beleegyezésként könyvelte el, mert olyan dühös csalódottság villant fel a szemében, amikor az automatától távozva azt látta, hogy maga elé enged egy a csoporttól lemaradt turistát, azt hitte, menten meg is ölné, ha tehetné.

Az ilyen és ezekhez hasonló, megszámlálhatatlan beszélgetés, illetve üzenetváltás után kezdte úgy érezni, ha volt is valaha normális, emberi kommunikáció annak mára befellegzett s már csupán régészeti leletekként találni kivételeket. A többi már csak manipuláció, dolgok és eszmék eladása, önmagunk igazolása, mások ledegradálása.

Gondolja egy kommunikációs analfabéta! – rótta fel magának rögtön.