Ha néhány szóval kéne jellemeznem a regényt, azt mondanám: meghökkentő, szürreális, olykor egészen abszurd; de mi más lenne egy történet a halál utáni percekről? Persze, másféleképp is lehet róla írni, az viszont kétségtelen, hogy ez a regény így jó, ahogy van.

Kezdetnek elkísérjük a tizenhét éves Ulrikét a „fehér űrbe”, ahol rögtön hat másik nővel találkozunk. Fogalmunk sincs, mi történt velünk, hogy ide kerültünk, hogy miféle hely ez, sőt azt sem igazán értjük, mi történik éppen most velünk.

A regény első, jóval tetemesebb része ebben a fehér űrben játszódik, ahol semmi sincs, csak a hét nő, akik egyre több dolgot vesztettek el az idő múlásával, például az érzéseiket, az érzékeiket. Semmi nincs, csak gondolatok és szavak, valamint az a néhány holmi, amit magukkal hoztak. Ez a környezet, ez az állapot őrjítő, szeretnének szabadulni, mégis eltűnni is félnek, visszariadnak, amikor egyikük e furcsa, ismeretlen szó kimondása után (oneiron) elhalványodik.

Mivel nem tudják, hol vannak s miként jutottak ide, puszta feltételezés Polina részéről, hogy meghaltak, amit igyekszik tényekkel alátámasztani, ám nem mindegyikük hajlandó ezt elfogadni. Ennek ellenére belekezdenek egy játékba, ahol megpróbálják elképzelni, milyen volt a haláluk. E játék – vagy ahogy az író nevezi, halálgyakorlat – közben a fantázia szülte képek mellett/alatt ott vannak a valódi emlékek, így egyre közelebb kerülnek az igazsághoz. Ennek eredménye, hogy a saját igazságát elsőként felfedező Rosa elhalványodik, mintha valamiféle szellemmé változna, látják még, de nincs igazán köztük, már máshol van.

Az esemény félelmet ébreszt a többi nőben, kivéve Ulrikét, aki követni szeretné Rosát, azonban ezt a többiek megakadályozzák. Nem akarnak továbblépni, akkor már inkább tegyék otthonosabbá ezt a helyet. Végül csak odalyukadnak ki, hogy követik Rosát, és a második részben egyenként átélik újra haláluk pillanatát, amikor is visszatérnek a testükbe. (Hogy innen hova kerülnek, arról már nem szól a fáma.) Az egyetlen, aki képtelen egyesülni időben testével, az az utolsó előttiként távozó Polina, aki visszakerül a fehér űrbe, ennek oka lehet, hogy nem egészen fogadta el halálát, vagy hogy segítse az utánuk érkezőket, esetleg is-is.

 A két részre tagolt regény nem más (az én meglátásom szerint), mint a halál traumájának feldolgozása.

A trauma egy váratlan, megrendítő hatású lelki sérülés, amelyhez a tudat nem tud alkalmazkodni, így az változásokat idéz elő a személyiségben.[1]

A saját halálunknál megrendítőbb élmény, nagyobb és mélyrehatóbb változás (talán) nincs is. Az más kérdés, hogy az ember erről már képtelen beszámolni, s valójában fogalmunk sincs arról, mi következik ezután, csak hihetjük (vagy tagadhatjuk) a különböző elképzeléseket, elméleteket.

Az első rész fehér űrje nem a halál utáni élet, sokkal inkább egy előszoba, ahol egyféle utómunkálat zajlik, ahonnan az odaérkező csak akkor léphet tovább, ha felkészült, ha tudatosította, elfogadta (feldolgozta) élete legnagyobb megrázkódtatását. Ezután már úgy megy keresztül ismét e folyamaton, hogy pontosan tudja, mi történik; ezt látjuk a második részben.

A vége felé felmerül egyikükben a kérdés, miért pont ők? Ez nem arra vonatkozik, miért ők haltak meg, hanem arra, miért ők alkotnak egy csapatot. Hét nő a világ különböző pontjairól, de van-e bennük még valami közös a nemükön kívül? Eltér a koruk, különböző módokon haltak meg és ebből nem mind volt erőszakos bűncselekmény. A közös pont, hogy nőként bárhol is éltek s bárhogyan, mind áldozatok, még ha nem is feltétlenül egy férfié.

1. A nő, akit drogfutárnak használ saját rokona, végül elrabolják és kivégzik.
2. A nő, aki ikrekkel terhes, akit férje megcsal, ezért nincs mellette, amikor bepánikol és kórházba siet, aztán tragikus balesetben agyhalottá válik.
3. A nő, akit egyetlen fia folyamatosan bántalmazott, végül rákos betegként hal meg.
4. A szegény nő, egyedülálló anya, aki szívbetegként új szívet kap, ám a felépülés hosszú ideje alatt elfogy a hitele is. Kapcsolatba kerül a donor apjával, aki pénz fejében egyre több részletet akar tudni a fiáról, még be is drogozza ezért, aztán egy alkalommal megöli, mert abban a hitben él, a fiával vitázik.
5. A fiatal lány, aki bánatában (visszautasították) eléggé becsíp és egy erőszaktevő kezei közt végzi.
6. Az alkoholista, magába forduló, magányos nő, akivel senki sem törődik annyira, hogy valódi segítséget nyújtsanak neki, vagy észrevegyék, részegen egy rossz lépés miatt a hó alatt van eltemetve.
7. A performanszművész, aki már kamaszkorától anorexiában szenved, az egyetlen alkalommal, amikor úgy tűnik, szerelme segítségével meggyógyult, egy szekta mindenétől megfosztja, s ő végül az éhezés és művészete áldozataként végzi.

Miért pont ők? Talán csak úgy, talán üzenetet hordoz: a tragédia bármikor megtörténhet; az, hogy a nők jogot kapnak (ami örvendetes), még nem fogja meg is védeni őket; az emberek végtelenül kegyetlen és sérülékeny lények.

Egy biztos, a halálunkkal előbb-utóbb szembe kell néznünk, mindannyiunknak.

Laura Lindstedt, Oneiron, Scolar Kiadó, 2016.

[1] Ferencz Győző, Radnóti Miklós élete és költészete, Osiris, Bp., 2005, 9.