(A pillanat: http://aoisakura.blog.hu/2017/05/04/sindzsi_little_fairy_tales_998 folytatása)

- Ki vagy te? – kérdezte tőlem a lány.

- Akutagava Sindzsi – feleltem bágyadtan. Tagjaimba erőtlenség kúszott.

- Nem a nevedre vagyok kíváncsi – így ő.

- Senki – suttogtam magam elé válaszom. Tekintetem az általam okozott káoszon függött.

A válaszom elfogadást nyert.

- Ki szeretnél lenni?

- Nem tudom.

Csönd. A lány arca elkomorult.

- Miért élsz?

- Mert nem tudok meghalni…

- de élni sem igazán – fejezte be szavaim, majd összeszorította száját. Úgy festett, folytatná még, ám az a folytatás kegyetlen lenne.

- Hiszel a mesékben? – rukkolt elő az újabb kérdéssel.

- Nem.

Egyre jobban fáztam, mindenem olyan nehéz volt.

A pokol valójában hideg, jéghideg – gondoltam. – s most az ördögök kapaszkodnak belém, hogy lerántsanak a mélybe.

- Hazudsz – hangja megvetésről tanúskodott, tekintete végtelen szomorúságról.

- Utolsó kérdés: miért hagytad, hogy az álmaid megfagyjanak?

Megdöbbentem.

- Nem én…

- De te! – kiáltott rám.

Az ördög megragadott, az arca az enyém volt.

Zuhanni kezdtem, testemen jégkristályok növekedtek.

A lány felé nyújtottam kezem és kétségbeesetten felkiáltottam:

- Segíts!

Elmosolyodott. Kicsiny alakja körül lángok lobbantak fel. Kitárta szárnyait és alábukott. Amikor utolért, szorosan magához ölelt. Belé kapaszkodtam.

Lángjai égettek, de nem annyira, mint az arcomon lecsorduló könnyek.