Álmodni akartam, csak aludni és újra álmodni az életet. Új múltat és jelent alkotni egy másik helyen. Ott maradni, ahol hamisak az emlékek és szépek.

Ő viszont azt akarta, hogy ébredjek fel; hogy a valóság érjen el hozzám. Hiába, hisz épp azért aludtam és álmodtam, mert oda nem tud követni sem ő, sem a valóság.

Ő azonban nem adta fel. Egyre közelebbről hallottam hívó hangját és parancsát: Ébredj fel!

Nem akarok – morogtam halkan. – Nem lehet – suttogtam aztán.

Ő nem figyelt rám, nem akart meghallani. Egyetlen határozott mozdulattal széttörte álmaim üvegburkát. Arra nem számított, hogy a csillogó üvegszilánkokkal együtt én is elpusztulok. Pedig dehogynem! Álomból formáltam magam, álomból gyúrt az isten. De ő nem tudta, ő nem hallotta, mikor figyelmeztettem:

Csak akkor ébressz fel, ha a múlt valóban elmúlt és nem kísért örökké a jelenben! Mert amíg nincs így, addig én csak alszom és továbbszövöm magam az álom fonalából.

Ám ő felébresztett és átnyújtott a halálnak, mint dicső győzelme jelképét.