Úgy mondják, minden városnak van egy alapítója. Ez az alapító egy tündér, aki nappal a város szívében alszik, éjjelente pedig útra kel, hogy szemlét tartson.

Az ő városa már egyszer kihalt, eltűntek lakói, ám helyükre hamarosan emberek költöztek. Öröme nem sokáig tartott, pontosan addig, míg meg nem ismerte új lakóit.

Mostanság egyre kevésbé szívlelte az éjjeleket, sokszor ki sem ment szerény zugából, ahol meghúzta magát, miután lerombolták házát. Az emberek közül sokan utálták, pedig nem is ismerték, néhányan minduntalan leköpték, ha meglátták.

Már csak ritkán merészkedett elő búvóhelyéről, a hajnalnak abban a két-három órájában, amikor a város aludt. Sosem esett jól a séta, mert csak pusztulást látott. Az utcákat, a falakat átjárta a halál szaga. Félelem, gyűlölet, lemondás, összetört álmok, reménytelenség keresztezték útját. Szíve egyre jobban összefacsarodott, e borzalmas atmoszférában úgy érezte, nem kap levegőt, hiába tátog egyre kétségbeesettebben.

Nincs senki mellette, egyedül van, s még ha szembe is találkozik egy-egy kései járókelővel, az nem is ember, csupán árnyéka vetül rá az életnek, mely alól a rothadó halál mosolyog rá.

Mellkasa teljesen összeszorult, nem maradt benne egyetlen cseppnyi levegő sem. Elkékült arccal, lassan, tántorogva próbált kijutni a városból, a városából, amit megmérgeztek, aminek szívét kitépték. Nem jutott messzire, néhány méterrel arrébb összecsuklott és ájultan elterült a kövezeten.

Másnap reggel az emberek közönyösen kerülgették holttestét. Végül néhány gyerek cipelte el a város parkjáig. Sírt ástak neki és eltemették, pontosan oda, ahol egykor háza állt, ahol a város szíve egyre gyengébben és gyengébben dobbant egyet.