Nem is a tested válik mozdulatlanná, a tudatod, a lelked dermed meg s vele minden érzéked. Vihar előtti csönd, még inkább a villámcsapás utáni süket tehetetlenség, amelyben csak a rá következő égzengést várhatod. Sokk, mert megtörténik, megtörtént, amit sose képzeltél, amiről azt hitted, lehetetlen. Tükör vagy, amibe beleöklöztek, repedések futnak végig rajtad, szilánkokká válsz, de nem hullsz le, mert nincs gravitáció. Megdermedtél.

Az egész lényed megdermedt, amikor magához húzott és azt mondta: „Szeretlek, túlságosan is szeretlek…” Mondta az apád, nevelő apád, a bátyád, nagybátyád, rokonod. És te hiába próbáltad eltakarni a szemed, a megértés villámfénye szemhéjaidon is keresztüljutott. Megdermedtél, mert tudtad, mit jelentenek azok a szavak.

Dermedten vártad, mi fog történni, amikor belépett a fürdőbe, amikor a térdére ültetett, amikor maga mellé intett az ágyban.

Dermedten tűrted, ami jött, némán rimánkodva, hogy a legrosszabb ne jöjjön. Megfagyott könnyek szúrták szemeid, jeges karmokkal szorított a félelem, hányingered volt, de öklendezni se tudtál.

Dermedt ujjakkal húztad magadra a harmadik réteg ruhát éjszakára. Dermedt ajkakkal próbáltál segítséget kérni. Dermedt kézzel próbáltad lemosni a mocskot, és még valamikor az elején eltolni az ő kezét. Dermedten fogadtad a rángatást, a pofont, a szörnyeteg tekintetét, a másik családtag közönyét, hitetlenségét, kételkedését.

Megdermedtél, magadra maradtál. A felszíned kemény kő, de nem váltál teljesen szoborrá, mert belül kín éget és szégyen, mardos az undor, feszít a harag és megfojt a reménytelenség.