Három nő, három generáció, két ország, két külön világ. Erről szól Sofi Oksanen könyvében, mely véletlenszerűen összedobált mozaikokból áll.

Legtöbbet a lány, Anna mesél nekünk. Az evészavarokkal küzdő lány, akinek életében lecsapódik nagyanyja és anyja története, illetve annak hiánya, akit szétfeszít a sok titok, megmérgez a hallgatás. Benne és az ő korában ér össze a két világ: a Nyugatot jelképező Finnország és a Szovjet-Észtország.

„A trauma tulajdonképpen nem az, ami történt veled, hanem a trauma az, hogy soha senkivel nem lehetett erről beszélni. Az az élmény megfagyott.”[1]

Sofia, a nagymama élményei a második világháború utáni orosz megszállásról, a terror évtizedéről, a kizsákmányolásról, a lehetetlen normákról, a félelemről, hogy bármikor jöhetnek, és ki tudja, kit visznek el legközelebb. A férje és barátai iránti aggodalma, akik az erdőben bujkálnak. A sógora árulása, aki besúgóként abból gazdagszik meg, hogy akit lehet, feldob.

Katariina, az anya élményei, aki a vasfüggöny mögül az 1970-es évek Finnországába kerül, amikor feleségül megy egy finn férfihoz. Az észt látogatások, a titkolózás származásáról, nehogy „olyan” nőnek nézzék, nehogy őt és lányát ruszkinak bélyegezzék, ahogy mindenkit, aki a Szovjetunióból érkezik. Ezeket maga Anna is megtapasztalja.

A lány még apja titkát is hordozza, aki Moszkvában dolgozik, s mikor hazajön állandóan vásárolni viszi a kamasz Annát, mert méretei megegyeznek orosz szeretőiével. Az azoknak vásárolt holmit gondosan elrejti a garázsban. Bár az anyja is tisztában van férje tetteivel, sosem beszélnek róla, megint csak a hallgatás feszül köztük.

Anna úgy nő fel, hogy mindezt a súlyt, melyet az örökös némaság helyez rá, kihányja. Ha enni kezd, mint egy végtelen gyomrú démon, mindent felfal, hogy kitöltse életének űrjét. Ha pedig úgy érzi, megszabadul mindentől. Félelmetes precizitással számolgatja, mennyi vitamint és ásványi anyagot kell pótolnia, hogy jó ideig ne ütközzenek ki rajta betegségének tünetei. Csakhogy az örvény egyre lejjebb rántja… Mígnem visszamenekül a megfagyott élmények otthonába, ám a 2000-es évek Észtországában már alig lel valami ismerőset.

Anna reménytelenül vissza akarja kapni gyermekkorának igazi otthonát, azonban a hallgatás hiába fagyasztotta meg az ő élményeiket, a történelmet, az időt nem lehet megállítani. De vajon miért kellene neki annyira a Szovjet-Észtország? Mert még nem mondhatta el azt, amiről mindig hallgatni kellett. És ekkor Anna választás elé kerül: megpróbálja visszahozni, ami elveszett, azzal, hogy a világ végére is elmegy, csakhogy olyan helyet találjon, ami egykori otthonára hasonlít; vagy végre elkezd beszélni.

Végezetül egy kis érdekesség:

„Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek”[2]

- írta Karinthy. Nos, ez is egy megoldás, méghozzá nem is olyan ritka. Annak idején volt egy esztétika előadásom, ahol beszélt erről az előadó. Bár nem minden traumát átélt személyből lesz művész, sokszor a művészet az a csatorna, amelyen keresztül kibeszélik a traumát, az egyetlen dolog, ami segítséget nyújt, mert beszélni kell, szavakkal, színekkel, formákkal, dallammal, bármivel, de beszélni kell.

Sofi Oksanen, Sztálin tehenei, Scolar Kiadó, 2011.

[1] https://www.citatum.hu/szerzo/Feldmar_Andras

[2] http://mek.oszk.hu/06100/06133/html/karinthy0004.html