- Még mindig hős akarsz lenni? – kérdeztem gyermekkori barátomat, akivel évek óta nem találkoztam. Pontosan tíz éve láttam utoljára, amikor befejeztük az általánost.

Álltunk a bolt közepén, köröttünk megannyi nyüzsgő, rohanó ember, köztünk percnyi csönd.

- Naná! – feleli arcán rá jellemző ezer wattos mosolyával.

Felsóhajtok, bárcsak én is ilyen eltökélt és optimista lennék, de képtelen vagyok, nem ezt a szerepet osztották rám.

Barátom arca elkomorodik, úgy kérdezi:

- Miért te talán már nem írsz?

Újabb sóhaj után válaszolok:

- Dehogynem. Csak én nem vagyok olyan erős és elhivatott, mint te.

- Már hogyne lennél? Hisz még mindig csinálod! Amíg továbbmész, addig erős vagy.

- Vagy ostoba, aki a vesztébe rohan – kontrázom rá automatikusan.

Megcsóválja fejét, most rajta van a sor, hogy sóhajtozzon.

- Ha ennyire negatív lennék, már rég feladtam volna – tekintete elréved, s úgy folytatja, mintha újra maga előtt látna mindent, mintha újra ott lenne:

- Amikor az ürge, akit én vágtam ki az autója roncsaiból, rájött, soha többet nem tud lábra állni. Amikor kimentünk embereket a tűzből, és látjuk az arcukon a fájdalmat, mert ugyan élnek, de romba dőlt élet az csupán. Amikor kihoztuk azt a kislányt, de a nagy káoszban, ő visszarohant a macskájáért, és bumm, felrobbant az egész ház, amint utána akartam menni.

Elhomályosult szemeit aztán rám emeli.

- Ha hagynám, hogy maga alá gyűrjön az a szomorúság, ami benned van, és amit te mégis elviselsz, már nem akarnék többé hős lenni… Mert elemésztene a gondolat, hogy talán nem is jó dolog, ha szükség van hősökre, hogy ahol egy hős van, ott mindig pusztulást is találsz. Szóval nekem az ne nyafogjon, aki valójában még egy hősnél is erősebb – fejezi be monológját egy annyira jellemző csavarral.

Még mielőtt bármit mondhatnék, megcsörren a mobilja s elviharzik. Arcán könnyek és letörölhetetlen vigyora.

Én tovább bambulom a tíz különböző rizst a polcokon, pedig az nincs is a listán.