Azt hiszem, addig a pillanatig, ha tartózkodtam is a másik oldalon, nem éreztem át igazán, nem voltam ott teljesen, csupán átsurrantam néhány másodpercre, mint a szél. Akkor, ott azonban teljes súlyával rám nehezedett a másik oldal levegője, beszívtam az orromon és azonnal megfagyasztotta minden szervemet. Úgy éreztem, valójában csak bénultan állok az út közepén, képtelen vagyok szavakat formálni, képtelen a legapróbb mozdulatra, pedig ott sétáltam mellette… De túlságosan előre rohantam elbeszélésemben.

Talán előbb tudni kellene, milyen másik oldalról is beszélek. Én általában azon az oldalon álltam, ahol az olyanok, akiket nem értenek, ahol magány van s nincs megértés, nem kapod meg. Mit mondjak? Zűrös gyerekkor, olyan környezet, ahova sosem illettem, és ja, furcsa személyiség. Ne értsétek félre, nem arról van szó, hogy én soha nem akartam megérteni másokat, csak éppen addig a napig ez sikerült, mindig (legalábbis én így éreztem) meg tudtam adni, amire vártak, amire szükségük volt. Az alkalommal azonban nem, hiába szerettem volna. A másik oldalon találtam magam, ott, ahol azok, akik nem tudnak megérteni, ahol tehetetlenség van és hideg és feneketlen mély szakadékba bámulsz, ahol nem tudsz jól s jót adni.

A szokásos heti bevásárlásomat intéztem, éppen kijöttem az áruházból, a kocsi tele volt, három szatyor meg a két csomag macskaalom, én meg az istenháta mögött, a dagonyában tudtam csak leparkolni, odáig meg nem vihetem el a kocsit. Szóval azon morfondíroztam, hogy fogom mindezt odáig elhurcolni, amikor odajött hozzám, hogy segítsen. Nem lepődtem meg igazán, többször segített már nekem így hajléktalan. Hálás voltam nekik még akkor is, ha nem feltétlenül volt szükségem segítségre, némi pénz, egy kis étel, netán cigi kellett nekik, esetleg egy-két jó szó. Szívesen adtam, mert ennyit megtehettem.

Ő odajött és megfogta a kocsit, hogy eltolja nekem. Feleslegesen tiltakoztam, hogy messze vagyok, és azt se tudom, el lehet-e ezt innen vinni. Csak annyit felelt, neki bármit lehet, már hogyne lehetne valakinek, akinek a lánya most halt meg. Nyilván megdöbbentem, mint mindenki, aki hirtelen egy nagyon komoly téma mélyvizében találja magát. Aztán ajkamra tolultak azok a szavak, amik mindenkinek, aki a hasonló hírrel szembesül, és amiket valahogy sosem kedveltem, mert mindig úgy véltem, ezekkel semmire nem megy a másik. Töltelékszavak, amik betöltik az űrt kettőnk között, kitöltik a bennünk keletkező kínos csend lyukát. Szavak, amelyek inkább minket magunkat nyugtatnak meg, a lelkiismeretünket, hogy mégis csak mondtunk valamit. Ez soha nem zavart annyira, mint akkor, mert én se tudtam mást mondani. Kinyújtottam a kezem, de nem volt benne semmi.

Ahogy tovább beszélt csak rosszabb lett, mert fájdalmasan egyértelművé vált, mennyire nem tudom mit érezhet, nem tudok a helyébe lépni és átérezni helyzetét. Próbáltam valamit mondani, de csak valami nyökögés félére futotta, szerettem volna valahogy elérni, de hiába érintettem meg a vállát, a szakadék ott tátotta szörnyű pofáját köztünk. Tehetetlen voltam, béna és néma, és szégyelltem magam ezért.

Jó ideig ültem még magamban a kocsiban a műszerfalat bámulva, miután életemben először képtelen voltam valamit adni. Csak álltam ott a másik oldalon és az üres tenyeremen futó vonalakat néztem.