Pirkadt. Az ablakon túl hatalmas hópelyhek hulltak lustán alá a felhőtlen égről. Alig néhány volt belőlük, s amint azok földet értek, egy csapásra el is állt a hó. Nem maradt más csak a mezőt borító súlyos lepel, ami az éjjel hullhatott; a büszke örökzöldek és a megtépázott, meztelenül árválkodó lombhullatók.

Állt az ablak előtt, kortyolgatta forró kávéját és azon tűnődött, mintha látta volna már ezt a képet. Biztosat azonban nem tudott mondani, valami gond akadt a memóriájával, sehogyan sem emlékezett előző napjára. Létezett ő egyáltalán ezelőtt, vagy csupán most érkezett e világra? Akkor miért az érzés, mely követi ki a házból is, hogy ő már mindezt látta egyszer? Talán nem is egyszer…

Odakint lábnyomok várják az ajtóban. Először csak tekintetével követi a hóba préselt nyomokat, melyek arról tanúskodnak, valaki járt itt. Furcsállja a dolgot, ám hiába próbál emlékezni, fogalma sincs semmiről.

Megfordul és óvatosan ráilleszti cipőjét az első nyomra, aztán felemeli lábát és a talp mintáját vizsgálgatja. Semmi kétség, ezek az ő nyomai, tehát valamikor éjjel érkezett, amikor már lecsendesült a hózápor. Honnan a csudából veszi egyáltalán, hogy tegnap éjjel esett a hó?

Úgy dönt, követi a nyomokat, hátha kiderül, honnan érkezett.

A nap már túljut delelőjén, mire elérkezik útja végéhez, ám csalódnia kell, a lábnyomok egyszer csak eltűnnek. Fáradtan térdre rogy, aztán leül, hátát a mellette magasodó fenyőnek veti, és lassan álomba merül.

Amikor felébred, már alkonyodik. A Nap utolsó parazsánál még a messzeséget fürkészi, talán tovább kellene mennie? Talán találna valakit, aki segít rajta, aki megmondja, honnan jöhetett ő. Alig bír lábra állni, tagjai elgémberedtek, izzadtságtól nedves ruhái jeges hideget árasztanak. Mégis elindul az ismeretlen felé.

Alig tesz néhány lépést, megremeg a föld, majd felfordul a világ, tehetetlenül zuhan az első pislákoló csillagok felé, hópelyhek kavarognak körülötte. Némelyik hozzáér, felhasítja ruháját, megvágja arcát, kezét. Aztán a világ ismét fordul és ő a földre zuhan, esés közben a fenyőfa ágai végigkaristolják. Földet ér és elalél.

Szörnyen fázik, fogai összekoccannak, ahogy reszket. Erre tér magához. Amint felül, hópelyheket szór szerteszét. Azok tovább szállingóznak a magasból. Csak arra tud gondolni, hogy menedékre van szüksége, melegre, valahogy vissza kell jutnia a házhoz, de idevezető nyomait betakarta a hó. Akkor is meg kell próbálnia, hát elindul.

Így éli mindennapjait saját létezésének hógömbjébe zárva.