Háborúban állunk az idővel első lélegzetünktől az utolsóig. Vajon csupán halandóságunk késztet e harcra? Efelől vannak kétségeim. Sokan élünk sokáig úgy, hogy nem érezzük a halál leheletét, nem csap meg hidege, nem halljuk lépteit, köpenye surrogó, suhogó hangját. Mintha a halál csak egy mesebeli lény lenne, akivel nekünk semmi dolgunk. Még akkor sem feltétlenül érezzük valóságosnak, ha már elveszítettünk valaki(ke)t. De ha nem a halálfélelem, akkor miféle szorongás késztet minket erre az örökké folyó csatára, melynek kimenetele előre eldöntetett?

A kérdés nem hagyott nyugodni, így megkértem néhány különböző korú, nemű, hátterű ismerősömet egy nap szánjanak rá időt, hogy jobban szemügyre vegyék tükörképüket és írják le gondolataikat. Természetesen a legtöbben furcsállották kérésemet, és nyilván akadtak, akik visszautasították, akár egyenesen őrültnek tituláltak. Ennek ellenére szép számban találtam alanyokat kísérletemhez.

Az eredmények szerint határozott többségben voltak azok, akik számára a jelen utálatos, félelmetes mumusként jelent meg, akik át akarták állítani az órát. Szinte kivétel nélkül mindenki máshol akart lenni, olyan időben, ami már elmúlt, olyanban, ami még nem jött el vagy épp olyanban, ami sosem jött el s nem is fog.

Döbbenettel fogadtam ezt az eredményt, sokukat úgy ismertem, mint akik jól érzik magukat a bőrükben, megtalálták helyüket az életben, ám soraik közül valami teljesen más bukkant elő. Miért? Talán a megállás teszi? Az itt és most annyira riasztó állapot, hogy muszáj elmenekülnünk előle?

Szavaik sokféle szólamot megszólaltattak, ám egyik sem volt békés, nyugodt.

Régen jobb volt…

A jövőben vár rám…

Lassítsunk! Nem akarok előre menni, mert nem vár már semmi.

Haladjunk! A jövő ígéreteit akarom, az időt, amikor minden más lesz.

Egész idáig rohantam, és közben hiányzik még ez meg ez…

Olyan lassan megy minden, nekem nem itt kéne tartanom, mindenki lehagyott.

Hallgatom e hömpölygő folyamok és rohanó patakok futamait, elmémben fodrozódó visszhangjait a menekülésnek (vagy a haladásnak?). Közben az asztalon ketyegő órát figyelem. Olcsó darab, antik utánzatú vekker. Nem tudom eldönteni, melyikünk a közönyösebb. Csak nézem a rohanó másodpercmutatót, a lustán átkattanó percmutatót, az óráé olyan lassan kúszik előre, észre sem venni, csak hosszú-hosszú idő elteltével.

Addig farkasszemezek az idő e jelképével, mígnem kialszik monitorom fénye, s megpillantom benne tükörképem. Közömbösen szemlélem arcom vonásait és elgondolkodom. Mit jelent e semlegesség? Én lennék a világ legelégedettebb embere? Vagy éppen fordítva, a legnyomorúságosabb? Nem tudom, talán csak pacifista vagyok, esetleg a legnagyobb szélhámos.