Este volt már, az ikrek a paplan alatt várták a szokásos esti mesét. Amikor édesanyjuk megkérdezte, melyiket szeretnék hallani, kórusban válaszolták:

- A mi mesénket.

Az anya bólintott és belekezdett:

- Élt egyszer e vidéken egy testvérpár. Külsőre a megszólalásig egyformák voltak, ám lelkük különbözött. Kapcsolatuk igen bonyolult volt, akár a tűz és a levegő, táplálták egymást, ugyanakkor ez átfordulhatott az ellenkezőjére is, amikor kioltották egymást.

Ennél a pontnál a nő mindig letette a könyvet ölébe. Első alkalommal ugyanis az ikrek nem értették ezt a hasonlatot, ma már ők ismételték el a magyarázatot felváltva.

- A nap melege segít a növényeknek, hogy éltető levegőt állítsanak elő. Tehát a tűz kell a levegő születéséhez.

- A tüzet pedig a levegő táplálja.

- Ha viszont ketten vannak csupán összezárva, a tűz elfogyasztja a levegőt.

- Ha elfogy a levegő, éhen hal a tűz.

Anyjuk mosolyogva, türelmesen végighallgatta válaszukat, majd újra kézbe vette a könyvet.

- Egy nap, szüleik megkérték őket, menjenek el a szomszédos faluban lakó nagymamához, aki megbetegedett és szerette volna még látni egyszer unokáit. Mivel aratás ideje volt, ők nem tudtak velük tartani. Így az ikrek egyedül indultak útnak. Fél úton lehettek, amikor hirtelen vihar kerekedett, rengeteg eső zúdult le a semmiből megjelenő sötét fellegekből, villámok cikáztak körülöttük, mennydörgések sora morajlott végig a tájon. Letértek az útról, hogy menedéket keressenek, azonban eltévedtek. Hamarosan elvonult a vihar, ők pedig ott álltak az erdőben csuromvizesen és teljesen elveszve. Némi tanakodás után megegyeztek egy irányban s arra folytatják útjukat.

Nem is olyan sokára kiértek az erdőből és a messzeségben megpillantottak néhány aprócska házat, füst kígyózott az egyikből az ég felé. Megtalálták hát a falut, csakhogy előttük egy mocsár terült el.

- Repüljünk át fölötte – javasolta Szabadság.

- Az veszélyes, nem elég erősek a szárnyaink. Inkább – nézd, van itt egy jelzés – kövessük ezt az ösvényt – ellenkezett Sors.

- Persze, kövessük, és ha elfogy? Ha azóta már megváltozott a környezet és megfulladunk? – kötözködött Szabadság. – Különben is minek van szárnyunk, ha nem használjuk?

Nem tudtak egyezségre jutni, így végül külön keltek át a mocsáron.

Sors követte a jelzéseket, ám egy helyen – bárhogy is kereste – nem lelte meg a következőt. Néhány lépés után lába alól eltűnt a szilárd talaj, süllyedni kezdett. Az utolsó percben jutott eszébe testvére, kitárta szárnyait és felszállt, de éppen csak annyira, hogy néhány száz méterrel távolabb még észrevegye a jelzést. Ott leszállt és folytatja útját az ösvényen, mely kivezette a mocsárból.

Közben Szabadság magasan az ingovány fölött repült, élvezte képességeit és hajmeresztő mutatványokba kezdett. Aztán szárnyai hirtelen elnehezültek és a mocsárba zuhant, mely azonnal be akarta kebelezni. Szabadság küszködött, de nem volt képes újra levegőbe emelkedni. Már-már feladta, amikor megpillantott egy jelzést. Elvergődött odáig és a szilárd talajon pihegve megvárta, míg visszatér belé az erő. Utána egyenesen átrepült az ingovány maradéka felett.

Amikor meglelték egymást a másik oldalon, sírva átölelték egymást és kibékültek, együtt keresték meg a nagymama házát.

Itt a vége, fuss el véle! Most aztán alvás – fejezte be anya a mesét. Az ikrek azonban már jóízűen szuszogtak egymás mellett.