Sorra nyíltak ki a cseresznye virágai, halvány rózsaszínbe öltöztetve a fa ágait. A később érkező bimbók izgatottan várták, hogy kibonthassák szirmaik, sokan arról sutyorogtak maguk között, vajon mi lesz a sorsuk? Itt maradnak a fa tövében, messzire viszi őket a szél, netán egy lány hajába szállnak széteső szirmaik?

Az egyik bimbó azonban szorongva, némán figyelte az idősebbek rövid virágzásának végét, s nem osztotta társai vágyait. Bár már ideje lett volna, hogy kibontsa szirmait, ő félt s egyre erősebben szorította össze őket. Az ő álma is az volt, hogy virággá váljon, hogy tündököljön, de nem akarta, hogy vége legyen, nem akarta, hogy lehulljon és semmivé legyen. Félelme az elmúlástól, mely elkerülhetetlen, erősebb volt, mint a vágy, hogy ha mégoly rövid időre is, de beteljesítse álmát.

- Azt hiszed, ha minden elmúlik, ha minden változik, akkor jobb idő előtt meghalni? – kérdezte egy nap tőle a fa.

- Nem, én csak így akarok maradni – felelt nagy soká a makacs bimbó.

- Akkor is lehullsz – szembesítette az igazsággal a fa.

A bimbó dacos hallgatásba burkolózott.

- Az igazságot letagadhatott, de meg nem állíthatod – figyelmeztette a fa.

Egy félnapnyi csendet követően aztán ismét beszélni kezdett.

- Tudod, egyszer én is ledőlök majd, s szép lassan elkorhadok ilyen vagy olyan formában. Ez azonban nem a véget jelenti. Minden, ami él élni is fog. Én sok-sok idő múlva újra fa leszek, ahogy te jövőre újra cseresznyevirágként nyílsz majd.

Szavai megtették hatásukat, a bimbó végre kibontotta gyönyörű szirmait.

Miután letelt ideje, s a szirmokat felkapta a szél, a fa szomszédja morcosan számon kérte:

- Mire volt jó ez a hazugság? Tudod, hogy nem lesz soha többé az, aki most volt, hogy visszavonhatatlanul eltűnt! És még te papoltál előtte neki az igazságról!

A fa halkan annyit felelt feldúlt társa szavaira:

- Mert e nélkül sose vált volna cseresznyevirággá – majd kis idő elteltével hozzátette: - Egyébként búcsúzóul megköszönte.