Regényünk főszereplője, Ringo, egy kamasz fiú a második világháború utáni, Franco által vezetett Spanyolországban. Az ő és kisebb közössége történetét ismerhetjük meg e könyv lapjain.

E történet – hasonlóan Sofi Oksanen regényeihez (főként a Sztálin teheneihez)[1] – mozaikokból rak ki egy többé-kevésbé egész képet. A spanyol író könyvének mozaikjai azonban kevésbé élesen határoltak, lágyabb, képlékenyebb anyagból gyúrták őket, stílusa akár egy finom kalligráfia, mely kontrasztot képez a megjelenített zord valósággal és rímel az álmok elérhetetlenségének bánatával.

Valójában helyesebb, ha azt mondjuk, két főszereplője van e regénynek, a kamasz Ringo és Mir asszony. Két igen különböző ember, ugyanazon kis közösség tagjai, akiknek álma, vágya sosem teljesül. Ezt három egyszerű, ám igen hatásos kép érzékelteti, melyek ennél többet is magukba foglalnak, lényegében az egész történet esszenciájának kivonatai.

Ringóhoz kapcsolódik a zongorista halott ujja és az elégetett könyv; az elázott, csatornában landoló levél Mir asszonynak szólna, de végső soron szintén a fiú életének meghatározó élményét reprezentálja.

Mind egy véletlen baleset eredményének tűnik, mind egy lakat, egy zár az ajtón, mely kivezetne a nyomasztó valóságból az áhított álomhoz.

Ringo, aki imádja a zenét és zongoristaként képzeli el jövőjét, anyagi helyzetük miatt nem vehet több órát s ékszerésztanoncként dolgozik, amikor véletlen levágja jobb kezének mutatóujját. Ez a baleset csupán a határozatot lezáró pecsét, hisz magunk is érezzük, a fiú már rég tudja, előtte már akkor lezáródott az út vágyott karrierje felé, amikor még megvolt mind a tíz ujja. Ennek ellenére még jó ideig dédelgeti magában a halott ujjat és az újragondolt elképzelést, ő lesz a kilencujjú zongorista.

Mir asszony a kis közösség ribancnak tartott botrányhősnője, aki beleszeretett egy férfiba, ám az rejtélyes módon eltűnt. Ringo első, alvilági negyedben megmerítkező útján összetalálkozik a férfival, aki rábíz egy levelet, amit a fiú törzshelyének számító kocsmába kell vinnie. Ringo, aki úgy tudja, e levél a szerelmét visszaváró Mir asszonynak szól, azon az éjjelen rendesen berúg és a hajnali esőben eláztatja, majd elveszti a levélkét, ami egy csatorna mélyén végzi.

A fiút és a nőt egyaránt megkínozza e levél hiánya, míg végül Ringo saját, fejben összerakott történetére és elméletére alapozva ír egy újat, hogy enyhítsen a beteg nő szenvedésén. Csakhogy a valóság teljesen más. Kiderül, nagyot tévedett, az eredeti levél másnak s másról szólt. Az ő levele pedig igazából inkább saját apját, mint a férfit írja le.

Az apa, akit Ringo legtöbbször csak a Patkányölőként emleget, rakja be az elégetendő könyvek közé a fiú egyik kedvenc könyvét, állítólag véletlenül. A könyvégetés jelenete egyszerre jelképe annak ahogy Ringo utolsó, a valóságot kirekesztő mentsvára leomlik, és annak a közegnek, az országnak, a benne uralkodó hangulatnak, amelyben nincs helye a szabadságnak s az álmoknak. A könyvégetés tapasztalata hasonlóan azokhoz a kihallgatott beszélgetésekhez, melyek apja illetve annak barátai, ismerősei közt zajlanak, érthetetlenek a fiú számára, mégis átörökítik rá is azt a nyomást, melybe az ember beleroppan s meghajol. E nyomasztó érzések légköre rokon a nemrégiben ismertetett, Egy másik lélek városának atmoszférájával, vagy épp a mi kis országunk múltjával, s jelenével, ahogy azt az utószóban Potozky László is megfogalmazza:

 „a patkányölő apa […], aki joggal érzi úgy, hogy a világ seggében él, a Nyugat kloákájában, hogy „mi vagyunk az abszolút semmi, és nincs tovább”, hogy ennél az országnál ocsmányabb szart a történelem nem nyomott ki magából. Olvasóként ezek a részek mozgattak meg legjobban, mert nemcsak a kommunista, de a mai Magyarországot is felidézték áthallásosságukkal.”

Van az a föld, ahol az elültetett álom magjából valós virág nőhet, és van az a föld, amelyen nincs helye, amelybe elrejteni lehet csak és érezni, ahogy lassan elrohad.

Bár – mint láttuk – a történet egy meghatározott kor és hely nyomait viseli magán, a regény témája egyetemesebben is nézhető, példája azoknak a változásoknak, melyeket szinte mindenki átél az átmenet éveiben, mialatt gyermekből felnőtté lesz. Nem kevésszer ráébredünk, álmunk nem megvalósítható; csalódunk nem egyszer a világban, a családban, a felnőttekben, ahogy egyre többet s többet tudunk meg környezetünkről s önmagunkról; elvesztünk valamit és nem egyszer be kell látnunk, kénytelenek leszünk valamiképp kiegyezni a valósággal. És ez a folyamat, legalábbis bizonyos elemei később sem kímélnek, hiszen az ember nemcsak kamaszkorában rakja össze fejében a maga módján a dolgokat, egy életen át igaz rá, az a valóság, amit ő érzékel, s az, ami valóban van, sosem egyezik tökéletesen.

Juan Marsé, Az álmok kalligráfiája, L’Harmattan Kiadó, Bp., 2017.

[1] http://aoisakura.blog.hu/2017/10/16/atkozott_hallgatas