A felhő láthatóan még összébb tömörült, ahogy az alkotó cseppek a különös könnycsepp köré gyűltek. Tülekedésük hangzavara elnyomta a mesélő hangját, ami pedig szebb volt a legszebb szimfóniánál is.

Eleinte nemhogy nem érdekelte őket, még kifejezetten kerülték is. Mindahányan őriztek már emléket a könnycseppekről. A frusztrált, dühös könnyekről, akik agresszívek voltak és állandóan kiabáltak, rikácsoltak, ordítottak. A szomorúakról, akik alig-alig szólaltak meg és mindig elhúzódtak a többiektől. A kétségbeesettekről, akik mindenkire ráakaszkodtak és csak panaszkodtak rekedt hangjukon. Az örömkönnyekről, akik állandóan csacsogtak szirupos hangjukon, ugráltak, táncoltak. Utóbbiak legalább csak idegesítőek voltak, ám az összes többi éppoly mérgezően hatott rájuk, mint a sok szenny s szemét, ami bemocskolta őket a folyóban, a tóban, a tengerben, az óceánban.

Ez a könnycsepp azonban más volt, tiszta és szép, akár egy drágakő, hangja, mint az angyalok zenéje. Kíváncsiak lettek hát rá, mitől is olyan más ő.

Akárcsak társai, ő is a megtisztulás vize volt, egy emberből származott, mégis míg a többiek elűzött, kitagadott gyermekeknek tűntek, ő a mesék szeretettel útjára bocsátott fiára hasonlított inkább. Szavai egyszerűek s áttetszőek voltak, akár az üveg, a belőlük megszülető történet azonban színpompás volt, mint a prizmáról visszaverődő fény, belőlük kivilágló természete pedig, akár egy a végtelenbe vesző, sokféle látnivalót kínáló táj.

Elbűvölten hallgatta hát meséjét az egész felhő népessége, mígnem eljött az idő, hogy újabb útra induljanak.