A városi tanács tagjai hiába próbáltak az úrral beszélni, az csak ült a kincstárban és mohón számolgatta az aranyat, bár az elvben nem az övé, hanem a városé volt. Úgy tűnt, meg sem hallja a tanácstagok kétségbeesett panaszait az odakint összegyűlt tömegről, melynek minden tagja a másikat túlordítva igyekezett a vezetőség tudtára adni sürgető problémáját. Kinek a szomszéd gyerekeivel, lovával, kutyájával, macskájával akadt gondja, ki a vándorokra panaszkodott, akik sokszor szállást kértek egy éjszakára, kit a város koldusai zavartak, akik éjjelente az utcán alszanak. Az úr azonban − bárhogy kérlelték − nem segített, csupán káromkodva elküldte őket melegebb éghajlatra, mert nem hagynak neki békét.

Így hát a tanácstagok visszamentek a városháza előtti téren hömpölygő tömeg elé, s először csitítgatni próbálták a lakókat, a békés megoldásokra törekedést javasolták, már-már rimánkodtak, legyenek olyan jók és viseljék el egymást, ám semmi nem hatott. Végül ott tartottak, hogy életüket féltették, mert több nemesember előhúzta kardját, mások bottal, különböző szerszámokkal kívántak érvényt szerezni valósnak vélt jogaiknak. Felhúzták hát a nyúlcipőt a jámbor városatyák, s csak másnap reggel merészkedtek ki újra azért, hogy kifüggesszék éjszaka hozott új rendeleteiket, miszerint:

A város minden felnőtt állampolgára köteles legalább egy gyermeket szülni és egy tetszőleges háziállatot tartani. Senkinek nincs joga az utcán aludni. Ezen felül a városba csak úgy léphet vándor, ha még ugyanaz nap, az éj leszállta előtt el is hagyja. Azt az állampolgárt, aki egy koldusnak vagy vándornak élelmet, szállást, egyéb segítséget nyújt, pénzbírsággal sújtjuk, ha tettét háromszor is elköveti, úgy lenyakaztatjuk.

Az emberek csak fejüket csóválták az új törvények láttán, majd csalódottan szétszéledtek.

Egy a városban született s nevelkedett ifjú, mesterségére nézvést kovács, amikor három éves tanuló útja után hazatért, döbbenten állt a várost körül ölelő hatalmas falak előtt. Amint be akart lépni a kapun, két őr állta útját. Kérdéseikre adott válaszai után közölték, nincs joga belépni, mert kalandvágyból elhagyta hazáját. Az ifjú bárhogy kérlelte őket, bármit is mondott, az őrök nem engedték át, így a közeli erdőben keresett menedéket.

Ott aztán rálelt gyermekkori barátjára és feleségére, valamint egyetlen élő rokonára, nagyapjára. Ők számoltak be neki a történtekről, majd a folytatásáról.

A városi nép ugyanis saját kezébe vette a döntést, elvetette a városatyák első számú rendelkezését, és felosztotta a várost, melyet körbe is kerített, hogy távol tartsa a vándorokat. Egyik részében azok élnek, akiknek gyermekeik vannak, másikban azok, akik háziállatot tartanak, a harmadikban, akik mindkettőt, a negyedikben, akik egyiket sem, az ötödik, elhanyagolható méretű részen pedig összezsúfolták, azokat az időseket, akikre már nincs szükség. Sok beteg, vagy felesleges gyereket ott hagynak náluk, vagy épp kidobják a városból. Két városrész, a csak gyermekesek és a sem gyermeket, sem háziállatot nem vállalóké, fölé még sűrű hálót is vontak, hogy sem a madarak, de még egyetlen bogár se szennyezze be élőhelyüket. A koldusokat kirugdosták a városból, ha nem hallgattak a szép szóra. Ugyanezt teszik azokkal, akiket a tanács arra ítél, hogy lakásukat adják át egy arra érdemesebb állampolgárnak. Úgy hírlik, ezen érdem csak azokat illeti meg, akik képesek megfizetni a tanács által meghatározott, igen magas összeget, amire azért van szükség, hogy pótolják azt a kiesést, amit a város bezárkózása okozott, mivel azóta nem tudnak újabb s újabb földet eladni a letelepedni kívánóknak.

Az ifjú ezután azt mondta: Ha ez így áll, e város valóban nem otthonom többé. Másnap karon fogta nagyapját és magával invitálta barátját, s annak várandós nejét. Elvitte őket a városba, ahol tanult, ahol ő és barátja is munkát s lakást szerezhetett, ahol az emberek együtt éltek többnyire békében, még ha természetes módon akadtak is kisebb-nagyobb vitás helyzetek, melyeket vagy a felek, vagy a bíróság rendezett.