Mégis ki az, aki megteszi ezt? Ki az, aki tudja, így is, úgy is halál a vége, mégsem hal meg némán, hanem részt vesz a színjátékban, kiáll a bíróságon és önként, dalolva mocskolja be magát az ügyészséget is túlszárnyalva? Miért?

Főszereplőnk, Rubasov, aki egykor a bolsevik vezetőgárda tagja volt, regényünk jelenében már nem kívánatos elem. A férfi, akit egy visszatérő rémálom tart markában minden éjjel, azon kapja magát, az álom valósággá lett, letartóztatják. Megkezdődik útja az elkerülhetetlen halál felé, egy út, amelyen már megannyi társát végigvonszolták, színdarab, melyet jól ismer, végül mégis a forgatókönyv szerint játssza szerepét.

A kérdés: miért?

Persze, olvasóként, végigkövetjük, hogyan, hányféle módon manipulálják, kínozzák és befolyásolják, de vajon ezek önmagukban valóban elegek lennének a kívánt eredményhez? Főként, amikor egy olyan emberről beszélünk, aki került már ellenség fogságába, mégis annyira hű volt a Párthoz, semmit sem árult el, bárhogy is kínozták?

A második kérdésemben benne rejlik a válasz: hűsége a Párthoz. Gondolom, ez sokakat meghökkent, elvégre ki gyakorolna hűséget, mikor elárulták? A következő néhány pont rávilágít, nem is annyira lehetetlen e jelenség, magyarázattal szolgál létezésére.

Mit is jelent a Párt?

„Maga meg én követhetünk el hibákat. De a Párt soha…”

„A Párt nagyon pontosan kijelölte a vonalat; olyan, mint egy szűk és meredek hegyi ösvény.”

„Egész múltja a mozgalom volt, a Párt; jelene és jövője is a Párté volt, eloldhatatlanul össze volt kötve a Párt sorsával…”

Mindent, a nagybetűs mindent.

A Párt a végső megmentő, a mindenható, tévedhetetlen isten. Túlzásnak hangzik? Elmondom, miért nem az:

1. Nem véletlenül emeltem ki a második idézet egy részét. Aki egy kicsit is részese volt valamilyen vallásos oktatásnak, annak ez a kifejezés kétségtelenül ismerős lesz; az Istenhez, üdvösséghez vezető utat is ekként jellemzik. Ehhez még vegyük hozzá Harari megállapítását, miszerint az egyházi uralom után teret nyerő izmusok (bolsevizmus, kommunizmus, nácizmus, fasizmus, liberalizmus stb.) szintén vallások, csupán a természetfelettit, az istent hagyták ki koncepciójukból, helyére az embert állították valamilyen formában. A Párt eszméje pedig olyan egyeduralkodó, mint a középkor katolikus egyháza.

2. Mi is az a végső megmentő? Pontosabban: a végső megmentőbe vetett hit. Yalom Egzisztenciális pszichoterápiájában olvashatunk róla, egyfajta védekezési mechanizmus, segítség az egzisztenciális problémák okozta szorongás kezelésében. A végső megmentő, aki megvéd a halállal szemben, aki átveszi a felelősséget, aki irányt mutat, aki elrendezi az életem, aki értelmet ad neki. Lehet egyetlen személy, istenség, közösség, (hit)rendszer. A lényeg, nélküle nem létezem, nélküle képtelen vagyok élni, mert felemészt a szorongás, akár inkább vállalom a félelmet tőle, a büntetésétől, mert az még mindig jobb, konkrét, nem elvont. (Vegyük figyelembe, hogy utóbbi állításaim egy már egészségtelen, teljesen merev forma jellemzői. Létezik egészséges formája is a végső megmentőbe vetett hitnek, de hosszú lenne ezt itt kifejteni, akit érdekel, annak ajánlom Yalom könyvét.)

Továbbá a Párt nem egyszerűen egy csoport, aminek tagja Rubasov. Ő nincs a Párt nélkül, mert ebben a világban csak a „mi” és az „ők” (ellenség) van, köztük, bennük nincs senki, semmi, nem létezik az egyes szám első személy. Olyannyira, hogy Rubasov nem is énként gondol rá (magára), hanem „grammatikai fikcióként”. Ez egyébként a csoport közi konfliktusok ismerőinek nem új keletű jelenség (csak mi és ők van, ezeket pedig a lehető leginkább eltávolítjuk egymástól jellemzőikben), egy olyan világképet és értelmezési közeget alakítanak ki, melyben szereplőnknek esélye sincs. Rubasov hiába próbál „én” lenni, akként előadni gondolatait, elbukik, mert a közeg, melyben tenné, nem ismer ilyet, valaki vagy „mi” (kétségek s ellenvetések nélkül), vagy ha nem „mi”, akkor az ellenséghez tartozik.

Végezetül, maga Rubasov sem lép ki igazán a Párt árnyékából, úgy fest, világképének örökös, rögzített része, inkább ragaszkodik hozzá, semmint hogy megtagadja, elismerve ezzel tévedését, azt hogy az, amit élete értelmének hitt, valójában egy kudarc. Az embernek szüksége van arra, hogy legyen életének valamiféle értelme, különösen a halál kapujában, e nélkül megőrül. Hiányánál még az is jobb, ha hazudunk magunknak, ha az egyébként is ijesztő (itt elsősorban mentális) szabadság helyett megmaradunk az otthonos színházban és bábként eljátsszuk szerepünk, közben pedig szépen elhisszük, saját felelősségünket elmismásolva, nem is tehetünk másként. Persze Rubasov esetében nem is az a kérdés, meghal-e, hanem az, miként? (És nem a halálnemre gondoltam.)

Arthur Koestler, Sötétség délben, Európa Könyvkiadó, Bp., 2011.