A történethez, melyet a következőekben elmesélünk, három hozzávaló szükségeltetik:

Egy kis móka

Ez itt egy közepesen nagy város, ebben az országban a legnagyobb, maximum két millióan élnek benne. Most éjjel van, a viszonylagos csendből ítélve már éjfél elmúlt. Se nem mókás, se nem meglepő információk, olyan átlagos, sőt sablonos. Az emberiség jórésze városokban él. A világunk meg már csak úgy működik, hogy nappal és éjszaka szüntelen váltják egymást.

A városok természetéből adódik, hogy teljes csönd és sötétség elképzelhetetlen bennük, és ha végigjárjuk útjait, egész biztosan találkozunk valakivel, látni fogjuk a lakásokból itt-ott kiszüremlő fényeket. Adott településünkön nem ritkaság a magasabb épület, ám felhőkarcolókat senki ne várjon, az itt nem divat. Hogy eme tényhez pozitív, avagy negatív attitűddel állunk, az egyéni ízlésünk, szemléletünk kérdése. Vitát nem nyitok róla, tessék ezt egymás közt, netalántán önmagukban lerendezni. Ismerjük a mondást: kinek a pap, kinek a papné, egyéb verzióban: kinek a pap, kinek a bíboros, de felőlem aztán akármi lehet.

Jelen pillanatban akkor is egy tízemeletes épületről van szó, amelynek tetején két alak álldogál. Slussz. Közelebbit nem áll módunkban megállapítani. A város fényei ilyen magasságban már csupán lidércesen derengenek, legjobb esetben is néhány körvonalat kirajzolva.

Az utca kései járókelője vajmi kevés légmozgást érzékel, miközben két ismeretlenünk köpenyét (vagy valami olyasmijét) egy kielégítetlen szerető türelmetlenségével cibálja a szél. Az a szél, mely még magasabban az elcsatangolt bárányfelhőket kergeti, gyorsan ám, mert a végén még elkésnek az égi vásárból s nyakukon marad a jószág.

Rémült és frusztrált páráink elsietnek és bolyhos, bodros alakjuk mögül kitekint a fogyó hold sarlója, két-három napja van még hátra. Sápatag fénye éppúgy ne tévesszen meg senkit, mint a szenvedő némasága. Ez is elég arra, hogy megpillanthassuk a furcsa idegeneket, akik rögvest felkeltik gyanúnkat. Hisz manapság ki visel olyan ósdi köpönyeget, mint ezek?

Bizalmatlanságunk nőttön-nő, amint meglátjuk, arcukat a csuklya sötétjébe, kezüket ruhájukba rejtették. Amikor aztán meghalljuk hangjukat, még a fonémákból összeálló szótagok, majd szavak, mondatok felfogása előtt, minden létező és nem létező szőrszálunk osztályvigyázzba áll, gyomrunk, mellkasunk összeszorul, és gondolataink kijelzőjén felvillan a hátborzongató jelző.  Baljós előérzetünk és félelmünk tovább dagad az akusztikus ingerek feldolgozását követően. Néhányunk asszociációi mellékelnek hozzá egy képet a tipikus ördögi vigyorra húzódó szájról vagy egy pszichopata kéjes arcáról, amint lefojtatták a következő párbeszédet:

– Itt az ideje a következő mókának!

– Zene füleimnek. Imádom nézni az arckifejezésüket, mikor rájönnek, hogy meghalnak. Nincs gyönyörűbb a halálnál!

– Ahogy mondod. Engem mégis jobban megragad véresre marcangolt testük. Tökéletes művészi alkotások.

– És amikor még esetleg rá is ébrednek, hogy ki az, aki ezt teszi velük! Fenomenális!

– Azt mondjuk nem értem, minek kell mindenfélét elrabolnod tőlük, úgy hogy egyesekkel nem is végzel.

– Mert imádom végignézni, ahogy jajveszékelnek minden apró értékükért. Sokuknak ez rosszabb, mintha az életüket vennéd el, főként az olyanokra jellemző ez, akiknek pedig rengeteg mindenük van. Nonszensz. Másrészt akad néhány érdekes dolguk, például az a valami, amivel megörökítenek pillanatokat és egy darab papírszerűségen ott van örök emlékként.

– No, ez tényleg felcsigázott. Szerezz nekem is ilyet, hogy mindig láthassam a műremekeim! Ezek folyton elrontják őket, lemossák, elmozdítják, bekenegetik, felöltöztetik. Barbár banda!

– Vedd elintézettnek.

– Na, akkor mókázzunk!

Egy „szenzációs” hír

A következő nap reggelén, kávézásuk, reggeli majszolásuk, munkába menetelük közben, otthonukban, metrón, buszon, villamoson vagy épp egy aluljáróban, a lakosság újságolvasó, esetleg címeket átfutó része az alább ismertetett cikkbe botlott, majd a nap folyamán többször viszontláthatta, hallhatta rádióból, tévéből, a szomszédtól, ismerőstől. Aztán eltöprenghetett magában mi igaz ebből, mi nem, tán az is előfordulhat, mint ahogy mostanság oly sűrűn, hogy e hisztériakeltés csupán elfedni igyekszik a valódi és fontosabb problémát.

De nem szaporítom a szót és nem politizálok, ahhoz egen kevés vagyok, mint… Itt lehet egy rakás ismert köz(rö)hellyel élni: macisajtban a brummogás, árvaházban a szülői, nem folytatom.

Az ominózus cikk címe: Rabló, gyilkos hullák újratöltve (A békesség kedvéért nem kommentálom sem most, sem a továbbiakban a cikk stílusát vagy írója hozzáállását. Ez azonban senkit se riasszon el, ha ilyesmire szottyan kedve, bátran.)

Mint arról már korábban beszámoltunk, új bűnbanda garázdálkodik városunk utcáin. Gyilkolnak, rabolnak, de a szexuális erőszaktól sem riadnak vissza, hogy a beteges hullagyalázás tényét ne is említsem, amelyet egyébként a rendőrség tagad.

Nagyjából másfél hónapja (július végén) történt az első eset, amelyet naponta követett másik, közel két héten keresztül. Ezután – rejtély az oka – két hétig semmi nem történt, majd ugyanúgy folytatódott minden.

Az éj leple alatt, nem tudni, hányan, betörnek egy-egy kiszemelt lakásba, házba, ahol az esetek többségében brutális módon végeznek az ott lakókkal, tartózkodókkal. Előfordul, hogy egyetlen estére több hely is jut. Van, ahol csupán rabolnak, ám ott is rendszerint megkínozzák, megerőszakolják az embereket.

Bár már jó ideje történnek e felháborító bűntények, mégsem jutottunk közelebb megoldásukhoz a szemtanúk ostoba információinak és a rendőrség tapasztalható inkompetenciájának köszönhetően.

A szemtanúk azt állítják, támadóik holtak voltak, csontvázzá bomlottak, javarészt elrothadtak, tipikus zombik vagy épp nemrégiben elhunytak; utóbbiakban sokszor saját szeretteiket vélték felismerni.

Azt hiszem, sokat elmondd, hogy az általunk kérdezett rendőr is képen röhögött (s őszintén, megértem). Egy másik nyomozótól a következő választ kaptam: „Nézze, én nem értem ezeket az embereket. Hogy akarják, hogy segítsünk, ha ilyen badarságokkal jönnek valós információk helyett?”

Ilyen információkból azonban csak kettő van, illetve ezekről szereztünk tudomást. Egyrészt a helyszíneken valóban találtak rothadt húscafatokat, bőrdarabokat. Ezekről elsőre kijelentették, kizárt, hogy embertől származna. Két hét elteltével kiderült, hogy igenis emberi maradványokról van szó. Valószínűsíthetjük, hogy valami elmebeteg bűnözővel állunk szembe, akihez épp e nyomok vezethetnének el, a rendőrség mégis leszögezte, nem óhajtanak hullák felkutatásával foglalatoskodni, helyette több életben maradt áldozatot gyanúsítottak meg gyilkossággal.

Másrészt néhány áldozat − bizonyítékok után kutatva − kihantoltatta nemrégiben elhunyt hozzátartozóját, eredménytelenül. Egyik sírhelyet és koporsót sem bolygatták meg vagy nyitották fel, a halott pedig ugyanúgy feküdt bennük, ahogy eltemették, leszámítva a lassan zajló folyamatok hatásait.

A rejtély továbbra is rejtély, miközben újabb és újabb eseteket hoznak az éjszakák. Valós válaszok helyett pedig elárasztanak bennünket az ostoba és babonás agyszülemények, melyek pestisként terjednek. A kereszténypárti politikus „ez Isten büntetése” kijelentésétől az „ördög jár köztünk” mondásán át addig a képtelen fejtegetésig, miszerint az elkövetőknek valamiért a fogyó hold ideje ideális, ezért nem történt bűntény a már említett csendes két hétben, akkor ugyanis telt az égitest. Ezen felül olyan elképzelés is akad, ez az egész a kormány műve, hogy a jó nép elégedetlenkedés helyett inkább féljen.

Egy csipetnyi varázslat

Valahol Abszurd city belvárosában van egy szentély, a jellegzetes kapun tábla hirdeti e kisebb komplexum nevét: Rei Ichidō, alatta: műemlék. Ma már csak egy elfeledett kor emléke, múzeumként sem látogatják, a karbantartás is csak a hébe-hóba idevezényelt közmunkások dolga.

A környék meglehetősen elhanyagolt. Omladozó falú, hatalmas bérházak ölelik körül a külhoni isten lakhelyét, ahogy a hit- és hazahű abszurdiaiak nevezik, bár velük csak elvétve találkozni errefelé. E furcsa együttes szerényen bújik meg az egyébként impozáns belvárosi építmények közt. Arra, hogy egyáltalán létezik még, két magyarázat van. Egyik az elhelyezkedése, a közelben sem főútvonal, sem igazi látványosság nem akad, így senki nem akarta még rátenni a kezét. A másik, hogy elszigeteltsége miatt remekül megfelelt a társadalomra veszélyes elemek otthonául; az ugye, mégse járja, hogy ezek a Mások szabadon élhessenek akárhol, lehetőség szerint jobb, ha minél kevesebbet keverednek az Isten áldotta néppel.

A környékbeliek legnagyobb meglepetésére ez a szentély mégsem dőlt még össze, sőt állapota mit sem változott az idők során. Esténként a hazatérő lakókat közvilágítás híján a főépületből kiszűrődő gyertyafény vezette. Egy-egy kíváncsiskodó közelebb merészkedve rájött, nem varázslat ez, csupán néhány hajléktalan lelt otthont magának. Azt már csak kevesek kérdezték meg, mégis honnan van az a rengeteg gyertya? Aki mégis így tett, hamarost ismét ámulatba esett. A hajléktalanok ugyanis elmondták, fogalmuk sincs róla, mire ideérnek, mindig égnek a gyertyák és rendszerint ételt is találnak, ám látni soha nem láttak senkit.

Két-három nyugdíjas, akiknek az itteni lakásukon kívül egyebük nem volt és így itt ragadtak, már fizikailag képtelenek lévén elmenni a legközelebbi keresztény templomba, meglátogatta a szentélyt, mondván nekik aztán mindegy minek nevezik azt az istent, akié a hely, elvégre Istenből csak egy van. Egy leplekbe öltözött fiatalember várta őket, és bár misét nem tartott, kellemesen elbeszélgettek vele az élet dolgairól.

Az ifjú ismeretlennel egy helybeli, virgonc kisfiú is összefutott, amikor elbújt társait kutatta. Elkerekedett szemmel bámulta a szerzetesi öltözetben meditáló alakot, főként acélzöld haját, mely elől homlokába hullt, feje búbján pedig csinos kis copfban meredt az ég felé. Az ismeretlen hirtelen kinyitotta egyik szemét és ránézett.

− Téged meg miféle szél fújt erre?

− Én a… a barátaimat keresem… játszunk – felelte megszeppenve a lurkó.

A férfiú halkan hümmögött egyet és visszazárta szemét, hogy tovább meditáljon, ám a kölyök kitartóan fürkészte. Az ismeretlen mérgesen összeráncolta szemöldökét.

− Elmondod, hogy mit akarsz vagy találjam ki?

A fiú keresztbe fonta karját és felhúzott orral, fensőbbségesen közölte:

− Úgyse tudod kitalálni.

− Hát lássuk csak! Gondolom, az érdekel, ki vagyok, és mit keresek itt, ráhibáztam? – kérdezte a férfi ráemelve kagylószürke tekintetét.

A gyerek elképedt arcát látva elmosolyodott, majd így folytatta:

− Történetesen ez a hely az enyém.

− Te vagy a kami-sama?[1] – rikoltott fel a fiú.

− Honnan tudsz te ilyesmit?

Kérdésére a kölyök lelkesedése rögvest lelohadt, lesajnálóan legyintett.

− Hagyjuk!

Némi szünet után kibökte, mi nyomta a bögyét:

− Hazudós vagy! Ha te lennél a kami, akkor tudnád, hogy Kiya mesélt rólatok nekem, de te semmit nem tudsz.

− Szóval te nem szeretsz beszélgetni. Kár! Pedig én szeretek ám hallgatni! Olyan unalmas, hogy senki nem mesél nekem, mert úgyis mindent tudok. De nincs mit tenni. Azért kérhetek tőled valamit?

A kölyök teljesen összezavarodott, azért rábólintott.

− Ha legközelebb Kiya átmegy vigyázni rád, mondd meg neki, én várok rá.

− He? – fintorgott értetlenül a kis srác.

− Csak ennyit kell mondanod.

− J-jó, de nem fog eljönni.

− Mert azt mondta, hogy én nem létezek, csak a mesékben? – kérdezte nevetve az ismeretlen. – Elárulok neked egy titkot, Kiya igenis hisz bennem, csak rejtegeti az igazságot, mint oly sok minden másról.

− Akkor ő is olyan hazudós?

− Tudod, az embereknek megvan az a rossz szokásuk, hogy elsősorban önmagukat csapják be.

− Ez hülyeség! – fogalmazta meg velős véleményét az alig ötéves fiúcska, mérgesen toppantott is hozzá.

− No, legalább valamiben egyetértünk. Most sipirc! – integetett neki a férfi, majd szemeit lehunyva visszatért a meditációhoz.

A kis gézengúznak több se kellett, menten elporzott barátai után.

Arra a bizonyos találkozásra azonban még hónapokig nem került sor, bár nem a hírvivőn múlott. A címzett, Kiya csupán legyintett.

− Csak szórakozott veled, prücsök, ne vedd a szívedre!

− Nekem úgy tűnt, ismer téged – biggyesztett Ren, borostyánvörös szemeiben rosszallás villant.

Kiya ritkán nevetett, de most nem tudott másképp reagálni. Kacagása betöltötte a nappali minden szegletét.

− Elképesztő vagy! Az előbb még azt mondtad, nem hittél neki és ő nem lehet a kami, most meg szemrehányóan nézel rám, mert ugyanezt teszem.

− De hát a két dolog más! Találkozni akar veled és nem azt, hogy higgy benne! Azt is mondta, hogy te hazudsz, mert valójában hiszel benne…

A lány kezdte kellemetlenül érezni magát, hogy véget vessen ennek, mutató ujját a kisfiú szája elé tette.

− Ha két percre elhallgatsz, elárulom a titkot.

Ren olthatatlan kíváncsisága rögvest más irányba terelődött. Nagy komolyan csupán ennyit felelt:

− Hallgatlak.

Majd Kiya ölébe ült és lenyűgöző árnyalatú tekintetét a lányra szegezte.

− Te árultad el neki a nevem.

Egyszerű kijelentésére égbeszökő szemöldök volt a válasz.

− Amikor azt mondtad, hogy ha ő lenne a kami, tudná, hogy én meséltem róla.

Ren szeme tágra nyílt, szája enyhén csücsörítős ó-t formázott.

− Tényleg!

Felismerésében még tenyereit is összecsapta. Hamar kiderült, nem marad ennyiben a dolog. A kölyök összeráncolt homlokkal töprenkedett egy ideig, hogy aztán újabb kérdéssel rukkoljon elő.

− És azt honnan tudta, hogy te vigyázol rám?

Kiya vödörnyi vizet izzadt, szorult helyzetében ajkát harapdálta. Másodpercek alatt lejátszotta gondolatban az összes lehetséges válaszvariációt és belátta, most aztán nyakon csípték. Mégis megmenekült, köszönhetően a fürdőből előtoppanó lakótársának, aki bejelentette, előállt a lurkó fürdővize.

A beszélgetésnek nem lett folytatása és ennek Kiya őszintén örült, bár neki több időbe telt kiverni fejéből és szívéből az ellenállhatatlan kíváncsiságot a rejtélyes ismeretlen kilétét, mibenlétét illetően. Még hetekig felgyorsult pulzusa, akárhányszor elsétált a szentély előtt. Azt követően vagy elmaradt az érzés valahol az egyforma napok előző kanyarulatában, vagy már annyira hozzászokott, hogy többé nem fejtett ki rá semminő hatást.

A következő hónapok egyébként is elég zűrösek voltak számára. Kicsit fejére állt személyes világa, a tágabb értelemben vett világ, legalábbis Abszurdia meg már régóta kifordult sarkaiból.

A szentély kamijaként bemutatkozó ismeretlenünk türelmesen várt, mit se törődve az idő múlásával. Hat hónap szaladt el egymás után, mire egy szeptember közepi estén megpillantotta az alkonyi fényben fürdő lány alakját. Amint megbizonyosodott róla, hogy senki más nincs a közelben, csendesen mögé lopózott és a fülébe suttogott:

− Örülök, hogy végre itt vagy!

Kiya épp egyik kedvenc számát hallgatta; így kicsit elviselhetőbb volt minden, többek közt megfeledkezett arról, hogyan is került ebbe a megalázó helyzetbe, ahol büntetésből közmunkázhatott, vagyis csinálhatta a nagy semmit, úgy téve mintha lenne bármi értelme. Egyszer csak meleg légáramlat simított végig jobb fülén megborzongatva érzékeit.

Megpördült, hirtelen akciója közben lekönyökölte az ismeretlent, aki kétrét görnyedve pillogott rá meglepetten. A lány döbbenete sokkolóbbnak bizonyult, mert ő bizony seggre ült. Kirántotta füléből a fülhallgatót és a kínlódóra förmedt:

− Ki a fene vagy te? És miért hozod rám a frászt?

Az idegen megállt fölötte és mosolyogva segítő kezet nyújtott. Mit mosolyogva, hisz mind a harminckét foga kint volt! Szeme egyetlen vonallá szűkült.

Kiya bizalmatlanul felmérte a semmiből előkerülő társasága alakját, melyet sötét, tengerészkék kimonóba burkolt, teret engedve a fantáziának, hadd találgasson, vajon mi rejtőzik alatta. Az azért látszott, hogy sörhasra, netán puhán leomló hurkákra nem kell számítania. Arca kellemes, napbarnított, kissé hosszúkás formájú. Acélzöld haja feje búbján apró copfba kötve meredt az éter felé. Elszabadult tincsei a homloka előtt kavarogtak a közéjük surranó szellő diktálta ritmusban.

Nem győzték meg, azért elfogadta a segítő kezet.

− Bocsáss meg! Nem állt szándékomban megijeszteni. Csupán nagyon megörültem, hogy végre találkozunk – magyarázkodott a fiatal férfi.

A lány összes érzéke megbolondult, idegrendszere túlterhelődött a megannyi lehengerlő érzetnek köszönhetően. Összesimuló tenyerükön keresztül rejtélyes vibrálás futott végig minden porcikáján, aminek hatását továbbfokozta az orrát csiklandó meghatározhatatlan illat. A fényes, kagylószürke szemekben színejátszó, utolsó napsugarak a benne keltett hullámokat tükrözték vissza. Ami feltette az i-re a pontot és teljesen elvarázsolta, az az ismeretlen hangja volt, mély, alapjaiban lágy, ám erőteljes, furmányosan érces, érdes árnyalatokkal fűszerezett hang.

Felbolydult valója előbb feldolgozást követelt s csak ezután engedte gondolathoz, majd utóbb szóhoz jutni. Gondolatban rögvest elítélte reakcióját. Nevetséges, hogy felnőtt nő létére úgy viselkedik, mint egy tizenévei közepét élő csitri. Szóban viszont mindezt leplezve kíváncsiskodni kezdett, jobb ötlete nem lévén újfent a férfi kilétét firtatta, valamint ittlétének célját, okát. Egyértelmű választ persze megint nem kapott.

− Úgy nevezel, ahogy akarsz. A másik kérdésedre térve, egyrészt itt lakom, másrészt át kell adnom valamit – ezzel közelebb hajolt hozzá és ajkait a lányéra tapasztotta.

Kiya fel sem fogta, hogy egyszerűen, minden udvarlás és egyéb bevezető nélkül, csak úgy megcsókolták, eszmélete már elhagyta, hátra sem nézett.

A következő egy órából egyetlen emléke vagy inkább álomfoszlánya maradt, egy mondat, mely a rejtélyes fickó szájából hangzott el:

− És elérkezik az idő, midőn az elveszett lelkek egymásra találnak.

[1]  „E vallás [sintó] középpontjában a kamik (istenek) állnak, ezek szellemek, gyakran az ősök szellemei vagy különböző természetben előforduló dolgok szellemei: külön kamija van a földnek, a mezőnek, a folyónak, az erdőnek, stb.” https://hu.wikipedia.org/wiki/Sint%C3%B3 (2018. május 26.)

A könyvben a kami ez a hagyományos szellem és Isten megtestesülésének keveréke, ez Keiko neveltetésének tudható be, ekként egyesítette vér szerinti szülei világképét még gyermekként.