Üdvözlet az Olvasónak! Kedvenc unokaöcsém most nyilván közölné, ismét köz(rö)helyes vagyok. Tartok tőle, jelenleg inkább bosszantó, hogy ide pofátlankodom az eddigiektől felcsigázott szemek, elmék elé. Mélységesen sajnálom, de ellenállhatatlan késztetést éreztem erre; meg hát én volnék e könyv egyik szerzője, egyben incifinci mellékszereplője, inkább tanúja, mint hőse a történetnek, de valakinek ezt a feladatkört is el kell látni.

Különösebben nem ráz meg jelentéktelenségem, elvégre az életben sem vagyok valami nagy szám. Tudják, mit szoktak mondani: van az az ember, aki alakítja az életét, meg aki elszenvedi. No, én az utóbbi kategóriába sorolnám magam. Félre ne értsék, nem olyan rossz ez. Azt is mondhatnám, nekem a sors a végzetem. (Tudom, tudom, köz(rö)hely!) Mióta az eszemet tudom, csak úgy megtörténnek velem a dolgok, nem egyszer akaratom ellenére. Sebaj, előbb-utóbb mindennel meg szoktam békélni, az idegeskedéssel sokra úgyse mennék.

A körülmények és személyiségem áldozataként érkeztem ebbe a bizarr országba, itt pedig belecsöppentem cseppet sem hétköznapi históriánk díszleteinek közepébe. Ha már itt voltam, valaki – fene tudja, milyen megfontolásból – rögvest mesélővé koronázott, holott néhány e-mailen, emlékeztetőn és bevásárlólistán kívül soha életemben nem írtam semmit. Ennek ékes bizonyítéka, hogy már második délután ülök itt a gép előtt totális tanácstalanságba süppedve. Töredelmesen megvallom, kínlódom annak rendje-módja szerint és azon rágódom, mégis miért nekem kellene ezt megírnom? Egyáltalán hogyan? Mert hiába van az egész történet itt előttem, saját emlékeim és a szereplőkkel felvett beszélgetések formájában, én csak toporgok egy helyben, most akkor mégis merre?

Legyünk őszinték, a szabadság nevezetű, igencsak népszerű vágyálom nálam eddig még nem nagyon járt. Már fogantatásomkor elrendeltettett minden, én csak szépen követtem az elém lerakott ősöreg utat, melybe mély vájatot vágtak az előttem járók generációi. Ha akartam, ha nem, megszülettem, növekedésnek indultam, megtanultam rengeteg mindent, hasznosat s kevésbé hasznosat egyaránt, választottam egy szakmát, egy munkát, mert muszáj volt, aztán egy párt, mert így szokás. Sőt igazából ezeket is volt olyan kedves az élet lerakni elém, pontosan tudván, ha már valamiben hasra esem, azt megnézem, és rendszerint hazaviszem.

Drága jó anyámék is megszenvedték ezt a szokásomat, mivel nagyjából minden héten valamivel vagy valakivel együtt állítottam haza. Apró mütyüröktől, elhagyott telefonon, pénztárcán, kirakott vagy elkóborolt állatkákon át elveszett gyerekekig minden volt. Természetesen minden visszakerült jogos tulajdonosához (vagy szüleihez), aminek nem akadt ilyen, azt rögvest adoptáltam. Mondanom se kell, szüleimnek elég sok fejtörést okoztam, nem csak tevékenységemmel, de hozzá mellékelt filozófiámmal is, miszerint azért hurcibálok mindent haza, mert az az élet ajándéka. Hiába kedvelték hozzáállásom, azért kénytelenek voltak határokat szabni.

A kapcsolataimban sem voltam másmilyen. Én soha senkit nem kerestem, ám ha valaki rám talált, azzal összebarátkoztam. A feleségem esetében se volt ez másképp. A munkám is mondhatni szembejött velem. Mindig is imádtam mindent, ami betű, viszont sosem voltak ambícióim, mind a monotonitást, mind a szöszölést jól bírom. Szó, mi szó így lett belőlem tördelő, alkalmanként lektor vagy korrektor. Se sok pénz, se hírnév, még csak azt sem mondhatom, hogy nagy kihívást jelentene, ám én jól meg vagyok vele. Előrelépésre se vágytam soha, valószínűleg azért, mert más a hivatásom.

A hivatásomat se választottam, hanem örököltem, szó szerint. Ez az a pont, ahol egyszerű, hétköznapi, szürke fickó létemből kilépek, és valami más leszek. Gyógyító, aki megszabadítja az embereket a beléjük költözött démonoktól. Gondolom, most többen a fejüket rázzák s bolondnak nyilvánítanak. Megint mások próbálják elképzelni, hogy is zajlik az ilyesmi és minden bizonnyal látványosabbnál látványosabb szertartásokat vagy akár harcokat vizionálnak. Őket ki kell ábrándítsam, bár rendelkezünk különleges képességekkel, tevékenységünk láthatatlan, nem vagyunk szuperhősök, de még harcosok sem. Mi, byakurenek már gyerekkorunktól arra készülünk, hogy amint felébred erőnk, tehessük a dolgunk.

Legtöbbünk ereje 25-35 év között jelentkezik. Már nős, egy gyermekes apuka voltam, amikor 29 évesen elkezdtem hivatásom gyakorlását. Habár anyámék legidősebb gyermeke vagyok, a húgom mindenben megelőzött. Rendhagyó módon már tinédzserként birtokolta erejét. Velem ellentétben imádott együttműködni a démonvadászokkal és ez lett a veszte. Velük együtt halt, maga után hagyva három éves fiát. Hamarabb tanulta meg a leckét, mit jelent, ha ténylegesen hivatása van az embernek, szó szerint és képletesen is az életével fizet érte.

Bár a halála megtört bennem valamit, még tizenhárom nyugodt év adatott nekem mielőtt megfizettem volna a vámot, amit az élet kiszabott. A családommal fizettem azért, mert feladatomnak éreztem, hogy segítsek anyámnak és unokaöcsémnek, valamint a velük kapcsolatban álló harcosoknak. Nem bántam meg, életre szóló élményben részesülhettem. Ráadásul a feleségem már egyébként is kifele kívánkozott a kapcsolatunkból. Valljuk be, mára már csak egy balfék lettem, akinek fogalma sem volt, kit vett el, kivel élt tizenhat évet és kitől született két gyermeke. Mindhárman egy másik férfinél találták meg számításaikat. Volt család, nincs család. Nem sokkal ezután felhívott a főnököm, felajánlva jelenlegi munkahelyemet. Én persze rögvest rávágtam az igent. Az élet ajándéka jóvoltából elhagytam régi életem, azt a közösséget is, ahol szívesen fogadtak volna, de nem volt maradásom.

Soha nem gondolkoztam azon, hogy utazgassak, pláne, hogy más országba költözzek. Mégis cirka másfél éve itt kötöttem ki Abszurdiában. Semmit sem nyertem a dolgon. Kevesebbet keresek, mint otthon, nem talált rám sem szerencse, sem szerelem. Hónapokig tengődtem magányosan egy olyan idegen környezetben, ami úgy telepszik rá az emberre, mint szmog a városokra; ami feléd nyúl, felváltva beléd rúg és torkon ragad, egyre erősebben fojtogat, míg el nem döntöd: megszoksz vagy megszöksz. Semmi okom nem volt a maradásra, mégse mentem el. Vártam, nem tudtam, mire, meddig, miért. Csak vártam valamit, mígnem kilenc hónap után (Ne értsék félre, nem én szültem, de a nemzésében sem vettem részt.) megismerkedtem a félig japán, félig abszurdiai Ezakiya Keikóval, azaz Kiyával. Ezzel együtt pedig egy olyan eseménysorozatba keveredtem, ahol újfent találkoztam a természetfelettivel, barátságokat kötöttem, megoldottunk egy rejtélyes bűntényt, és nem utolsó sorban megtudtam, hogy tűnt el a föld felszínéről a legendás Hitori birodalom.

****

Közszolgálati közleményem:

Igaz történetünk helyszínének és legtöbb szereplőjének nevét megváltoztattuk. Ne keressenek Abszurdiát a térképeken, a Google Earth se fogja kidobni. Aki pedig helyi lakos és erre rá is ébredt, még véletlenül se essen kétségbe, nem lepték el magukat a japánok. Megnyugodhatnak, mi, akik vállaltuk nevünket, hamarabb kerülünk a süllyesztőbe, minthogy ez megtörténjen.

További jó olvasást!

Majd elfelejtettem: Akinek nem inge, gatyája, az ne öltse magára!