Erre a könyvre nagyon kíváncsi voltam, de sokat tépelődtem rajta, vajon akarok-e írni róla. Ennek két oka van: egyrészt napjainkban ez az egyik olyan téma, amiről mindenkinek van véleménye, másrészt ez egy szellem a palackból, kieresztették és megvadították. Summa summarum: nincs az az isten, hogy én ebből jól jöjjek ki, legalábbis a nélkül, hogy többen elküldenének a jó büdösbe. Aztán végig olvastam a könyvet és úgy voltam vele, ez megéri azt is, ha magamra haragítok embereket. Valószínűleg így is lesz, főként, hogy a két egymással hadakozó csoportból egyikhez sem tartozom, és egyikkel sem értek maradéktalanul egyet. Továbbá nem, nincs a tarsolyomban egy tuti, mindenki számára jó megoldás.

Miről is szól ez a könyv? Emberekről. Egy hatalmas mozaik, melyet a BBC tudósítója állított össze gondos és nehéz munkával. Emberi mozaik, melynek darabjai Európa politikusai, a különböző országok állampolgárai, rendőrei, valamint számos menekült, emberek a világ más tájairól, akik itt keresnek segítséget, menedéket, új életet, jobb életet. Ekként is szeretném továbbadni, bemutatni, és megfogalmazni azt, amit én látok ebből; az egyes ember szemszögéből.

A szerzővel együtt rengeteg helyen járunk, a magyar határ több pontján, Törökországban, Bulgáriában, Görögországban, Szerbiában, Horvátországnál, Szlovéniánál, látunk olyanokat is, akik megérkeztek Németországba, Svájcba, Franciaországba. Történeteket, álláspontokat s véleményeket hallhatunk egyik s másik oldalról, különböző emberektől s emberekről. Természetesen nem fogok mindenkiről beszámolni, csupán kiemelek egy-egy számomra meghatározó személyt, véleményt.

Az első mély benyomást hagyó mozzanat, a határ mentén élő magyar kamasz fiú megjegyzése, miszerint a menekülteknek sokszor jobb telefonja van, mint neki. Itt hamar kibukik két nagyon fontos dolog: 1. mennyire nem értjük mi a menekülteket 2. akik ezeket az embereket démonizálókat kívánják ellensúlyozni és megértést kérnek, azok sokszor elmulasztják ezt azokkal szemben, akik itt élnek. Mire fel mondom ezt? A fiúnak egyrészt fogalma sincs róla, a telefon miért annyira fontos, hogy (például) ezzel tartják a kapcsolatot a családtagok, akiket ki tudja, milyen messze sodornak az események, másrészt elfelejti, ez a mai világ, az emberek többsége még a vécére sem megy telefon nélkül, ráadásul sok menekült jól élt a hazájában, amíg rá nem kényszerült, hogy eljöjjön. Másik oldalról pedig a menekülteket segítők, támogatók elfelejtik, hol élünk, s milyen az ember. Persze, itt nem robbantanak és nem túl gyakori, hogy fegyverrel fenyegetnék az életünket, ettől még sokan szenvednek, küszködnek, és nem feltétlenül érzik sem jól, sem biztonságban magukat. A létbizonytalanságnak nem egyetlen szintje van. Továbbá a szerző is kiemeli, ez az ország jobbára homogén, valamint történelméből adódóan bizalmatlanabb, ennyi ember feltűnését, a világ változását hajlamosabb fenyegetésként érzékelni. Azt sem érdemes elfeledni, nem egyszer előfordul, hogy más, amit egy témáról mondunk, és amit ugyanazzal szembesülve teszünk.

A déli határ egy másik szegletében, ahol elszórtan élnek, többségében szegény nyugdíjasok, találkozunk két szomszéddal, az egyikük segítőkész és szolidáris a menekültekkel, másikuk elzárkózik, és nem érti, miért jönnek el, hiszen itt is mindig megoldották valahogy. Az ő esetében nem igen érvelhetünk azzal, hogy nem látott még borzalmat, lévén egy nyolcvanon felüli úrról szó. Hogy megértsük őt, érdemes még egy szereplőt idevonni: a Romániában működő civilszervezet emberét, aki elmondja, épp azért segítenek, mert annak idején ők is kaptak segítséget. Vessük össze a kettőt! Ha valaki minden nehézségével magára volt utalva, azt tanulja meg, hogy ez a norma, mindenki segítsen magán, oldja meg. Kegyetlennek hangzik, az, ahogy sok esetben az is, amit egy ilyen „életigazsággal” rendelkező ember átélt. (Nyilván neki is akadnak ellenpéldái.)

Vajon a megoldásba nem tartozik-e bele, hogy elhagyom azt a helyet, ahol már képtelen vagyok élni? A bácsinak ez természetesen nem opció, de mit tenne ő, mit tennél te annak az apa nélkül maradt családnak a helyében, akik öt évig éltek a háborús városban, víz, villany nélkül, bombák árnyékában végezték napi rutinjukat és vártak, hogy vége legyen, azonban az még mindig nem jött el? Maradnál vagy elindulnál?

Sokszor előkerült a kérdés, miért jönnek ilyen messze, miért nem mennek csak a szomszédba? Nos, a Közel-Keletet nézve, ott a szomszéd vagy maga is veszélyes, vagy – mivel nagyon sokan menekültek már oda – tele van velük a hócipője, esetleg vígan éli világát s esze ágában sincs segíteni. Te egyébként megállnál Ausztriánál? Akkor is, ha valahol érthetően, de elegük lenne a „fajtádból”?

Idevág egy Törökországból menekülő (ha jól emlékszem afgán) férfi története, aki a bátyja munkája miatt lett hazájában a Talibán célpontja. Fogta a családját, eljött, Törökországban rendesen, saját nevével, lepapírozva letelepedett, éttermet vezetett, de oda is követték.

Bennem felmerült olvasás közben, honnan tudnám eldönteni, hogy igazat mondanak, hogy megbízhatom bennük? Jól látszik a könyvből, hogy két dolog is nehezíti a választ. 1. Az emberek, akik hazudnak, hamis papírokat gyártanak és/vagy használnak. 2. A menekültek, akik eldobják irataikat, félnek regisztráltatni maguk, mert ők akarják megválasztani, melyik országban éljenek, és nem akarnak egy barátságtalan környezetben élni. Utóbbi azért érthető, bár akkor én nem tudom, minek vagyok még itt. Jó, nem viccelődöm, tényleg nem jó ott élni, ahol nem látnak szívesen.

Ezzel ugyan nem leszek népszerű, de egyrészt bizonyos dolgok még attól is elvárhatók, akik menekülnek. Másrészt tőlünk pedig az lenne elvárható, ha megértenénk, egy szenvedő ember, aki megannyi viszontagságon van túl, nem fog azonnal domesztikált, mintaállampolgárként teljesíteni, főleg akkor nem, ha még veszélyben érzi magát. A biztonságérzet nem alakul ki azonnal, saját tapasztalatból mondom, évekbe is telik, mire valóban képes vagy megnyugodni, és ténylegesen biztonságban érezni magad, miután ezt elvették tőled.

Még mielőtt felhoznám azt a témát, mely már kevésbé az egyes emberről szól, mindenképpen szót ejtenék az egyik legsarkalatosabb kérdésről. Mi legyen az ún. gazdasági migránsokkal (hogy ez is micsoda kifejezés!)? Értem én mindenki szeretne jobban élni, na, de miféle módon s eszközöket felhasználva? Számomra a legdühítőbb volt annak a Franciaországban élő férfinek a történetét olvasni, aki hamis menekültnek adja ki magát, hogy aztán ellegyen, feketén dolgozhasson, s ha mégis kiteszik a szűrét, majd visszajön, vagy másik országba megy, és nincs egyedül. Persze, az ember belegondol, hát itthon ugyan hányan is dolgoznak feketén, vagy félig-meddig bejelentve? Itthonról vajon nem mennek ki emberek, hogy jobban éljenek? Dehogynem. Azt viszont senkinek nem lehet megbocsátani, hogy más emberek szenvedését használják ki saját boldogulásukra, sem azoknak, akik így másnak adják ki magukat, sem az embercsempészeknek, sem senki másnak, például azoknak, akik saját gazdagodásukra tovább táplálják a háború tüzét.

Ráadásul, ahogy az ember nem képes mindenkit boldoggá tenni, úgy Európa is képtelen az egész világ szenvedőit befogadni. Minden embernek, intézménynek, rendszernek vannak korlátai, sőt néha kénytelen nem túl népszerű döntésekkel meghúzni határait (nem földrajzi határra gondolok). Egy élhető sziget helyett egy élhető világra van szükség, de azt önmagában Európa nem tudja megteremteni.

Semmi sem élhető azonban ahol démonizálnak. A válság legnagyobb bűnösei, a kirobbantók után éppen ők, akik mindent tönkretesznek, szabotálják egy valódi megoldás születését, annak egyáltalán lehetőségét. Ugyanis nem egyszerűen megbélyegeznek egy még csak nem is homogén embercsoportot, hanem ezzel egy új frontot nyitnak, ahelyett hogy az ő problémájuk megoldásán dolgozhatnánk, ők egy másik konfliktust teremtenek, melynek egyik pólusává válnak. Mivel az abszolút elutasítás, sőt gyűlölet az egyik pólus, akik nem közéjük tartoznak, akik nem így gondolják, könnyen beleesnek abba a csapdába, hogy akkor mindenkin segíteni kell, nem számít a következmény, mindenki jó és minden simán megoldható, hovatovább egyenesen erkölcstelen senki vagy, ha azt mondod, mindenki azért mégse jó/jöhet stb. Mindezt azért, hogy a csoportkonfliktusok dinamikájának megfelelően minél jobban elhatárolódjanak a másiktól. Na, ez az, ahogy aztán nemhogy produktív konfliktuskezelés nem lehetséges, de még mélyítjük is a problémát.

A démonizálás veszélyes mindenkire, mert hidd el, nemcsak egy nemzet, egy vallás, egy akármilyen csoport tagjai közt találsz olyat, aki erre okot adhat, egyetlen ember életét végigtúrva is lelhetsz előbb-utóbb egy bizonyítékot, miszerint ő aztán maga az ördög. Meg se tudnám számolni az enyémben mennyi ilyen van, többek közt az, hogy ezt megírtam.

A könyvet egyébként az is nyugodtan vegye a kezébe, akinek az én írásom a legkevésbé sem tetszett, és ha érdeklődik egy olyan megoldás iránt, ami kendőzetlenül mutatja be a legkülönfélébb emberek gondolatait, történeteit a menekültek útvonala mentén.

Nick Thorpe, Sír az út előttem. Remények és félelmek a menekültek útján, Scolar Kiadó, 2018.