(Makoto és Rin visszaemlékezése arra a tavaszi napra)

Fél évvel ezelőtt egy szombaton, valamikor hajnalban, alighogy távoztak kedvenc szórakozóhelyükről, belefutottak egy szélsőjobbos brigádba. A hét fickó mind megtermett, dagadó izmú, eltorzult arcú, kopasz vagy ősemberfrizurás volt; abszurdiai nemzeti öltözékben vagy bőrcuccokban, katonai bakancsban feszítettek.

Nem akarták elhinni, bár halloták hírüket. Hallották a szóbeszédet a tősgyökeres abszurdiai csoportokról, melyek tagjai önjelölt igazságosztóként fejükbe vették, megtisztítják az országot a Másoktól. Fülükbe jutott néhány eset kósza híre, ahol holtra, félholtra vert áldozatokról beszéltek, olykor még rosszabbról, ám azt már csak suttogva mesélték. Mégsem vették komolyan. Hisz más az, amit az ember kigondol, vagy részegen hőbörögve előad, és más dolog a tettek mezejére lépni. Tény, hogy Abszurdia nem tartozott a legbarátságosabb, legelfogadóbb országok közé, hogy a Mások, akik kilógtak az ő normáik halmazából, megkapták a magukét szóban, hogy a pszichés hadviselés köpködésbe, pofonba torkolhatott, de emberölésbe? Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt az ilyen embervadászhordák létezése. Lehetetlennek tartották, és mégis, mégis valóság volt.

Makoto próbálta védeni Rint, nem sok sikerrel, hiába tudott egyet s mást, egyértelmű volt a helyzet: egy a hét ellen. Addig ütötték, rúgták őket, míg már csak a földön nyöszörögtek. Rin sírt. Egyikük a hajánál fogva térdre rángatta Makotót, aki elgyötörten nézett fel és egy pisztoly csövével találkozott. Szemével Rint kereste, valamivel arrébb feküdt. A hordát Makoto halálának ígérete kötötte le. A fiú ráemelte könnyes, meggyvörös szemeit. Fuss! – szuggerálta Makoto, ám Rin csak fejét rázta. Kattanás hallatszott, a kivégző kibiztosította fegyverét. Makoto minden erejét összeszedve felpattant és kiütötte a pisztolyt a fickó kezéből. Rin nem használta ki az alkalmat és néhány pofon után ugyanott voltak, halálra ítélve.

Ám a halál váratott magára, helyette egy alak robbant közéjük, olyan sebességgel mozgott, hogy időbe telt felfogniuk, mi is történik. Elsősorban az összeeső, görnyedő férfiak jajgatása tájékoztatta őket. Az ismeretlen néhány perc alatt elintézte támadóikat. Aztán amikor elült az ökölharc, lelassult és elcsendesült minden, mert a fene nagy fickók elfele iszkoltak, amennyire tőlük telt, ráébredtek, az ismeretlen nem is ismeretlen. Döbbenten meredtek Keiko ismerős alakjára.

− Elég kevés életösztön szorult belétek. Miért nem tűntetek már el?

Zavaruk nőttön-nőtt, ez a hang ugyanis a legkevésbé sem volt ismerős. Minden szőrszáluk égnek állt a torz, rekedtes, női hangtól. Rémületük fokozódott, ahogy a lány feléjük fordult és megpillantották arcát, Kiyáé volt és mégsem. Fekete kötőhártyájában bíbor írisz világított, melyben mélykék, függőleges pupilla pulzált. Egyenesen rájuk nézett, ám ők mukkanni sem bírtak. Erre elhúzta sötétkék száját és valami furcsa, lesajnáló hangot hallatott, majd felszisszent, tarkójához kapott és elájult. Mire a fiúk odavonszolták törődött testüket, Kiya magához tért. Bizonytalanul nézett végig a kihalt utcán, majd a két fiút látva váratlanul megölelte őket és sírós hangon ismételgette:

− Úgy örülök, hogy jól vagytok!

Semmire sem emlékezett abból, amit percekkel azelőtt művelt.

Most hat hónappal később, amikor már-már elfeledték, újra megjelent a hátborzongató idegen, az a Kiya, akit ők sosem ismertek; ha egyáltalán ő volt. Rinnel ellentétben Makoto nem hitte szentül, hogy megmentőjük Keiko másik személyisége lenne. Egyszerűen rengeteg minden szólt ellene.

Amíg ők jobb híján, és mert aggódtak, erről vitatkoztak, addig Kiya épp visszatért testébe valahol a város ismeretlen részén.