- Sekka? – visszhangozta az utazót a kocsmáros, tekintetében riadalom ült, arca verejtékben fürdött, de közben reszketett, öblös hangja megcsuklott. – Uram, azt javasolnám, keressen más úti célt, ha kedves az élete.

- Ugyan miért? – kérdezett vissza a vándor.

A kocsmáros közelebb hajolt hozzá és alig hallhatóan azt felelte:

- Az a hír járja, Sekka a Halál szülővárosa. Egyszer egy falunkbeli elindult, hogy utána járjon e mesének, ahogy ő mondta. Tíz nappal később, amikor vissza kellett volna térnie, hiába vártuk, ezer nappal később sem jelent meg. A mennyasszonya követte, őt sem láttuk többé.

Az utazó vidáman csettintett nyelvével és így szólt:

- Ez jól hangzik!

A kocsmáros falfehérre sápadt, és visszasomfordált a pultja mögé.

A vándor másnap este már Sekka vendéglőjében vacsorázott. A főétel után a pincérlány mosolyogva kérdezte, kér-e desszertet, mire ő nemet intett, valami gyümölcsös pite volt, ő pedig utálta a gyümölcsöket. A mélységes unalom és csalódottság érzésével bújt ágyába. Még, hogy a Halál szülővárosa! Valakinek túl élénk fantáziája volt.

A következő nap reggelén aztán hatalmas meglepetés fogadta. A fogadó személyzete, a kocsma és a vendéglő társasága teljesen kicserélődött, egyetlen ismerős arcot sem látott, mégis mindenki felismerte és a nevén szólította őt.

Ez a bizarr jelenség mindennap megismétlődött, szintén minden este a pincér vagy pincérlány a desszertet ajánlgatta, mindig ugyanaz volt, és ő mindig elutasította. Idegesítette ez a gyakorlat, az ébredések számának növekedésével pedig kezdte úgy érezni, becsavarodik ettől az állandó változástól. Ugyanakkor nem hagyta nyugodni a dolog, rá akart jönni, mi folyik itt.

Az aznapi vacsoránál támadt egy sejtése, e furcsa jelenségnek a desszerthez lehet valami köze, abban egyetlen dolog van, amit ő maga nem evett, a gyümölcs. Miután megtudta, hogy azt a város szívében található ligetből szerzik be, nyugovóra tért azzal az elhatározással, hogy másnap ellátogat e helyre.

Elhatározását végül még aznap éjjel valóra váltotta, hiába próbált ugyanis aludni, csupán forgolódott egyik oldaláról a másikra, hanyatt feküdt, majd hasra fordult, összegömbölyödött és kinyújtózott, az álom mégse lepte meg.

Már közeledett az éjfél, mire a ligetbe ért, ahol egyetlen gyümölcsfát sem látott. Kezdte úgy hinni, rendesen átverték, amikor a liget közepén megpillantotta az ezüstös fényben derengő, kerek gyümölcsökkel teli fát. Aztán amint éjfélt ütött a város órája, a gyümölcsök, talán almák lehettek, hátborzongató, ropogó hangok kíséretében kővé dermedtek, majd akár a hirtelen lezúduló, nyári zápor, potyogni kezdtek. Ahogy földet értek, szétrobbantak, finom porszemcsékkel telt meg a talaj fölötti rész. Még mielőtt e porló köd leülepedett volna, erős fuvallat érkezett, s magával ragadta a szemcséket, megtáncoltatta őket a fa törzse körül, majd az ágak közé vitte őket, ahol összesűrűsödtek, apró, bogyós, málnaszerű gyümölcsökké változtak.

- Tényleg ennie kellene egy desszertet – szólalt meg mellette aznap esti pincére.

A vándort annyira elbűvölte a látvány, megijedni is elfelejtett, majd fátyolos hangon megkérdezte:

- Szóval maguk mindig újjászületnek?

A pincér mosolyogva válaszolt:

 - Igen és nem. A Halál szülővárosában megvan a lehetőségünk, hogy egy másfajta, színesebb életet éljünk, de egyszer számunkra is elérkezik a vég, az a nap, amikor már nem újulunk meg, csak por maradunk.

Utolsó szavainál az utazó észreveszi a csizmája orrára tapadt, ezüstös port, valaki ma meghalt, holnap már nem ébred új emberként.