Az előző rész végéről: 

− Minden tőlem telhetőt megteszek. Addig is üzenem a fiának, ha jót akarnak, temessék el a katonák hulláit valahol a város mellett és mélyen hallgassanak a történtekről.

Az asszony arca felderül, bólintással jelzi, hogy megértette és sarkon fordulva elballag.

Hallgatásba burkolózva folytatjuk utunk, az emberek visszavonultak, már látjuk a macskakövek sokaságának végét. Yume jobb szeme sarkából mozgásra lesz figyelmes, a délutáni napfényben valami sötét süvít feléjük. Kiyoru azonnal előrántja kardját, ám még mielőtt bármit tehetne, a lány lefogja kezét. A dobótőr elsuhan előttük és megpihen a házfalban, apró pergamentekercset himbál rajta a feltámadó szél. Yume gyorsan körülnéz és lekapja az üzenetet. Amint észreveszi, hogy a fiú a küldőt veszi célba íjával, rászól:

− Tedd el az íjad, kölyök! Csak akkor fogj fegyvert valakire, ha tudod, hogy ellenség.

− És mégis honnan kellene tudnom, hogy ő nem az? – felesel a srác.

− Ebben igaza van – csatlakozik Kiyoru.

Yume szokásos ’Tch’ hangja után felmutatja a dobótőrt, mely koromfekete, markolatán pedig narancs csík fut végig.

− Onnan, hogy ilyet egész biztosan nem használnak katonák, ez a fém és a narancs díszítés Sárkány védjegye.

Megfordul és a pergament bontogatva ott hagyja az értetlenül bámuló pasasokat, akik meg is jegyzik:

− És ezt honnan tudtuk volna?

− Azt se tudom, ki vagy mi az a Sárkány.

Yume elengedi füle mellett méltatlankodásukat, sokkal jobban érdekli az üzenet, amelyben Sárkány kéri, találkozzanak holnap délután a shinyareni erdőben, hoz fegyvereket és némi információval is tud szolgálni.

Kiyoru a lány tipikus féloldalas mosolyát látva megkérdi:

− Jó hír?

− Mindig ostobaságokat kérdezel – torkolja le Yume. – Jelenleg már az is jó hír, hogy van olyan bizalmasom, aki él.

− Mert én nem vagyok az? – kontrázik sértődötten Kiyoru.

− Nem. Mivel te nem ismered igazán a klánunkat, ráadásul körülbelül hét éve láttalak utoljára – közli ridegen a lány.

Kiyoru csalódottan követi őt. A kölyök is nyel egyet, majd suttogva érdeklődik a leforrázott férfinál:

− Mindig ilyen kegyetlen?

Kiyoru csak vállát vonogatja, közben pedig semmire sem vágyik jobban, mint hogy kettesben legyen Yumével és megbeszéljék a múltat, hogy miért kellett elmennie. Én nem tudom, mi történhetett köztük, valamiért erről egy icipici információmorzsát sem juttatnak nekem. Helyette Yume kezd el mesélni Sárkányról, amit így hirtelen nem is tudok hová tenni és ezzel nem vagyok egyedül. Kiyoru arra gondol, barátja kerülni akarja kettejük témáját. Szerencsétlen srácnak pedig fő a feje micsoda szeszélyes és barátságtalan nőszemély kegyeibe kellene beférkőznie, hogy teljesíthesse vágyát.

− Sárkány egy személy. Régebben himitsuha volt, ám Shingennel nem igen szívlelték egymást.

− Mily meglepő! – ironizál Kiyoru; ebből rögvest leszűröm, ő sem igen rajonghatott érte és ez kölcsönös volt.

− És mivel apám vezér, Sárkány pedig csak egy középszerű harcos, nyilván ő volt az, akinek végül távoznia kellett. Pontosabban ő akarta így, megelégelte a himitsuhalétet, ráadásul művésznek sokkal jobb, mint harcosnak. Legyezőket, selymet, paravánokat, miegymást festeget, emellett maradt valami a harcos énjéből, mert szabad idejében szívesen készít különféle fegyvereket. Ezekből azonban csak nekem és Satsuyának, Shinyaren vezetőjének ajándékozott el néhány különleges darabot.

− Így már értem, miért bízol benne ennyire – dünnyögi Kiyoru, aki tudta, milyen szoros kapcsolat van Satsuya és Yume közt, mondhatni a lány inkább őt tekintette apjának, mint Shingent. Ha valaki Satsuya bizalmát élvezte, az egyúttal Yume barátja is volt.

Már rég az erdő sűrűjében járnak, mire a fiú meg meri kérdezni:

− Miért hívják Sárkánynak?

Yume felnevet, amin meglepődöm, az eddig tapasztaltak alapján valahogy váratlan volt ez a szívből jövő, hangos kacagás.

− Igazából én ragasztottam rá ezt a nevet, amit aztán ő is elkezdett használni. Soha sem szívlelte nagyon embertársait, utálta az ostobaságaikat, himitsuhaként is szeretett magában lenni, netán azon kevesek egyikével, akit szeretett. Mióta pedig művészként él, még rosszabb. Nem lehet zavarni alkotás közben, ha mégis ilyet teszel, akkor a szokásosnál is morcosabban reagál, rád zúdítja minden dühét. És hát Sárkány mindig alkot, ha épp bevásárolni megy, akkor is valami képen, szimbólumon vagy egy újabb fegyver tervén járatja a buksiját, ezért aztán mindenki csak pokróc természetét ismeri. Pedig egyébként rendes fickó, csak ilyen különc, akinek nem sokat számítanak a bevett társasági, udvariassági szabályok, amit valahol meg is értek. Ennek ellenére imádják a munkáit, talán azért, mert valójában azokon keresztül kommunikál, abban fejezi ki minden szeretetét, amit a hétköznapokban nem igen tud vagy akar.

Yume egy legyintéssel lezárja a dolgot.