Úgy mondják: az emlékek az idő előrehaladtával megszépülnek. Mint nyersanyag a szobrász keze közt, műalkotássá alakulnak, életművünkké. De a művészet olykor torzít, a hatás, a mű érdekében vagy az őszinteség hiányából fakadóan, nem mindenki szobrász, főként nem jó szobrász, és itt nem mi válogatjuk meg a nyersanyagot, következésképp minősége olykor lehetetlenné teszi az alkotást, hát még a jó alkotást.

Erre anyja tanította meg, ahogy arra is: vannak olyan szobrászok, akik nemes egyszerűséggel kidobják a nekik nem tetsző nyersanyagot, mintha sosem létezett volna. Csakhogy az az anyag valaki másnak az emlékeit is tartalmazza.

Helyenként csomós, máshol porladó, a magjában éles darabokat hordozó nyersanyagának jórészét tőle kapta. Ám ezt csak ő állítja, nem szavahihető, ahogy egy jogász mondaná, mert kapott még egy örökséget, a hiteltelenítés örökségét. Ad personam, az érvelési hibák egy fajtája, de a gyermek pszichéjének ugyan mit számít ez? A lélek már sérült, a kialakulóban lévő én, s maga az észlelés is megkérdőjeleződött.

Az alapok addigra majdnem készen álltak. Minden nyilvános helyen, minden ismerőse előtt előhúzta jobbik énjét, pontosabban a megkreált mintaanyát, -feleséget, -nőt, -embert. Amit pedig nem látunk, az vagy van, vagy nincs, de legtöbbször inkább nincs. Az a nap, az a mondat, melyet többször elismételt, hajthatatlanul, akár a papagáj, az lett a zárókő.

Aznap anyjára rájött a szerethetnék, mint valami roham, egy nagyon ritkán jelentkező és gyorsan múló roham. Benne elpattant egy húr, felhorgadt a harag, az igazságtalanság és hazugság miatt érzett düh kimondatta vele azokat az emlékeket. Ó, igen, és emlékszel a szavaidat átható gyűlöletre is? Hát arra, amikor a hajamat tépve verted a fejem az asztalba, falba? A napra, amikor még tíz se voltam és te összepakoltad a holmim, és szó szerint kitettél az utcára? Amikor sírva írtam leckét, mert üvöltöttél velem, amiért a kettesem alsószára nem lett elég hullámos?

Jött is a válasz rögtön: Ilyet én nem… ilyen nem történt, és látszott, hiszi is, amit mond, az ő világában, a szoborban ilyesmi sosem volt, még annyira sem, mint egy élelmiszer csomagolásán, nyomokban bántalmazó, mérgező anyát tartalmaz, olyan nincs, maximum másoknál, máshol.

Akkor megrendült, hisz vagy egynél több a valóságok száma, vagy ő hazudik magának, hisz már ezt is megkapta, hogy olyan élénk a képzelete, de mi van a fájdalommal? Fantomfájás, csupán fikció a később is, talán egész életében eltartó sebkezelés?

Hosszú idő kimondani: nem, ez a nő, aki szülte, csak zseniális emlékszobrász, hazug, mégis sikeres. Hosszú idő kimondani: És amikor a hibáid az enyémnek tüntetted fel? Amikor az erényeim és eredményeim a te számládat gyarapították? És az örökségeid? Az átokként bennem fészkelő düh, amellyel többször megsebeztem azt, aki szeret, mert nehéz eljutni a pontra, ahol már képes vagy teljesen megzabolázni; és az ősbizalmatlanság és a félelem, mely mélyen belém ivódott, amivel most is kell még küzdenem. A te zsenialitásod és bármiből fakadó gonoszságod nagy terhet rakott rám és meg is fertőzött, és erre gyógyszer nincs, csak hosszú hegesedési folyamat, törekvés a lehetőségek szerinti gyógyulásra, munka, évek és részben (hangsúlyozom részben!) a döntés: nem lesz gyermekem.

kép:https://www.etsy.com/uk/market/lady_bust