ismeretlen emlék

A következő hét sem telt eseménytelenül. Kezdetnek első napján elkésett a kiadóból, ahová gyakornokként felvették. A metró ismét csődöt mondott, eltévedt, majd mikor már mindössze kétutcányira volt, beütött a krach.

Félreeső utca előtt sétált át, körülnézett. Az egyik kapubejárónál fiatal nő feküdt a földön, egy kapucnis fickó rugdosta. Arra emlékezett, hogy elő akarta venni a telefont, aztán már csak a kölyök arcára, rettegő szemére, melyben visszatükröződött saját fekete kötőhártyában világító, bíbor írisze, függőleges pupillája. Érezte a testfoglaló dühét, hogy ismét le akar sújtani, és felkiáltott:

− Elég!

Mikor két perccel később feleszmélt, már ott voltak a rendőrök, akiket az egyik lakó még akkor értesített, amikor a fiú bántalmazni kezdte a nőt. Természetesen újból kikérdezés, adatfelvétel. Unta már és sietett. Amikor elbocsátották, lelkére kötötték, még a nap folyamán menjen be a rendőrőrsre, hogy a nyomozó is újra meghallgassa.

Este, miután végzett, gyomorgörccsel lépett be a nagyon is ismerős épületbe, aztán irodába, ahol leült a nyomozó elé.

− Jó estét! Már harmadjára látom Önt – emlékeztette a férfi.

Ő volt ugyanis a nyomozó abban az ügyben is, melyben Makotóékat mentette meg.

Nem felelt, csak bólintott. Makacsul az asztalon fekvő névtáblát bámulta. Hirayama Ryū, ez állt rajta.

− Mondja csak, kinek képzeli magát? Valami helyi szuperhősnek? – kérdezte a nyomozó, hangja és arca elsötétült.

− Senkinek. Nem szeretek képzelődni – szaladt ki Kiya száján.

Ő maga is meglepődött, nem a stílusa miatt, hanem mert úgy érezte, ezek a szavak már elhangzottak egyszer.

Hirayama hümmögött.

− Akkor csak teljesen véletlenül kerül mindig zűrbe, mint ahogy véletlenül használ olyan mozdulatokat, amelyeket csak azok ismernek, akik valamilyen harcművészetben jártasak.

− Nem értem, hová akar kilyukadni. Pontosan így van – mondta teljes meggyőződéssel a lány.

Ez volt az igazság, azt az aprócska részletet leszámítva, hogy a démon, aki megszállta, egykor harcos volt.

− Ám legyen – dőlt hátra a nyomozó.

Végigmentek a szokásos procedúrán. Kiya automatikusan felelgetett és közben Hirayama arcát tanulmányozta. Döbbenetesen hasonlított egy anime karakterre, a neve azóta se jutott eszébe; bár arckifejezése fáradtabb, komorabb volt, mintha elveszett volna belőle valami, valami fontos. Arca szív alakú, hullámos tincsei elsőre sötétek, ám a fényben arannyal futtatott csokoládébarnák. Két oldalt keskeny homlokába hullnak. Álla hegyes, nem különben orra. Érdekes metszésű szempárja opálzölden fénylik. Megviseltsége ellenére arcvonásaiban még mindig rengeteg lágyság van. Ezt ellensúlyozza a felső ajkát kettészelő sebhely. Bal szeme alatt még feltűnőbb, szemrésével párhuzamosan futó heg van.

Fájdalom szúrt tarkójába és szertefutott idegrendszerében. Felvillant egy penge hideg, szürke éle. Vörös öntötte el tudatát, majd ennek ködén át megpillantott egy tőrt, a sötét vér, mint valami groteszk lény, átölelte élét és vontatottan vonaglott rajta.

− Hahó! Mondom, olvassa el és írja alá ezt!

Egy papírt tolt elé a nyomozó. Amíg Kiya engedelmesen tette a dolgát, ő újból rázendített:

− Ide figyeljen! Nem akarok magának rosszat, de ezzel a viselkedéssel maga alatt vágja a fát. Ne hősködjön! A valóságban ez nem divat.

A lány már az első szavaknál érezte, ebből baj lesz. Testfoglalója agresszív rohamot indított ellene, tarkója lüktetett. Úgy érezte magát, mint a gazdi, akit a kutyája sétáltat, de próbálja megőrizni a látszatot, tehát erősen fogja a pórázt, amit az eb aztán a karjával együtt tép le, ahogy meglódul egy macska után.

− Mégis mit tettem volna? Álljak ott, amíg megölnek valakit? Komolyan itt ez a módi? – fakadt ki a démon.

Hirayama lélegzethez sem jutott. Ez a tömény erőtől és megvetéstől duzzadó hang kemény ökölként vágta gyomorszájon. A fiókban rejtegetett igazság hangjaként szólalt meg neki, egy harminckét évesen már kiégett rendőrnek, aki azzal takargatja boldogtalanságát, undorát, hogy ilyen az élet. Aki okádni tudna mocskos munkájától, amit egykor naivan hivatásának vallott. Aki ahelyett, hogy valóban az embereket védené, egy velejéig romlott rezsim iránymutatásait követi. Holott mit veszíthetne? A munkáját, amit igazából gyűlöl? Az egzisztenciáját, ami nincs? Elmehetne, de nem megy. Miért? Ki tudja. Sosem fűtötte a nagy nemzeti érzelem, egyszerűen csak mi a fenéért neki kellene elhagyni az otthonát? Bassza meg az összes politikus, aki miatt azoknak is vándorbotot kell ragadni, akik egyébként teljesen békésen eléldegélnének ott, ahol vannak!

Annyira magával sodorták gondolatai, hogy mit se vett észre az előtte ülő lány változásából, majd zavarából.

Kiya megkönnyebbülten konstatálta ezt. Aláírta és a merengő férfi elé rakta a papírt. Várt egy kicsit, hátha magától is visszalép jelen időbe és térbe.

− Itt van. Most már elmehetek?

Hirayama komoran nézett fel rá.

− Persze – A lány nyomban felpattant. − És ha lehet…

Kiya visszafordult várva a folytatást, ám a nyomozó csak legyintett. Ennyiben maradtak.

színre lép szerény személyem

Jómagam úgy kerültem e színes palettára, hogy én lettem Kiya főnöke és mentora a kiadónál, ahova gyakornoknak érkezett. Nem vagyok egy véreskezű zsarnok, ritkán fordul elő nálam idegzsába is, így nem akadtam ki a fél óra késésen; legalább kényelmesen megebédeltem.

Visszaemlékezve anno én is elkéstem az első napomon. Frissen vásárolt használt autóm megállt a lámpánál, nem akart újra indulni, csak a check engine feliratú lámpa villogott a műszerfalon. Segítettek félretolni, hívtam a szerelőt, aki alig három napja nézte át az egészet. Ötlete nem volt, így annyit javasolt, próbáljam meg még egyszer. Malacunk volt, beindult. Sose tudtam meg mi ütött belé, a hiba többet nem jött elő. Ezek szerint az autóknak is van rossz napja. Lényeg a lényeg, van ilyen.

Még ha szándékomban is állt volna fejmosást tartani, akkor is rögvest elfelejtettem volna, amint megpillantottam a dúltan belépő Kiyát.

Említettem már a különleges képességeim. Ezek közül az egyik, hogy bárkiben azonnal meglátom a démont, amennyiben tartózkodik benne egy. Jelen esetben azonban csupán villanásnyi időre tűnt elő elmosódott foltként valami. Az energiája viszont tovább megmaradt, tisztán éreztem. Leginkább azokéra a démonokéra hasonlított, akik magasabb kasztba tartoznak, aztán ez is elhalványult.

Addig a percig az volt a legnagyobb problémám, hogy vajon az új gyakornokunk is olyan lesz, mint az előző ficsúr, aki egyáltalán nem dolgozott, mondván az apja pénzén lesz neki saját kiadója, ahol ő lesz a főnök? Ezután viszont az foglalkoztatott, hogyan tudnék feltűnésmentesen a lány tudatába lépni, hogy megvizsgálhassam, és nem utolsósorban meggyőződhessek róla, nem csupán a szemem káprázott az előbb.

Kiyával és munkamoráljával semmi probléma nem volt. Hamar tanult és elég sokat tudott, így már rá is bíztam egy kisebb szöveget, amivel késő délutánra végzett is. Amikor átadta nekem a pendrive-ot, amin a biztonsági mentéseket tároltam, megragadtam a lehetőséget. Amint egymáshoz értek ujjaink (kéretik a romantikus felhangok belehallását mellőzni), becsusszantam elméjébe. Ott viszont már felkészült fogadóbizottságként üdvözölt a démon. Az öklén kívül mit se láthattam. Úgy orrba nyomott, hogy koponyám hátsófala adta a másikat. (Kiya mindebből a testfoglalója hirtelen előretörésén és az ezzel járó tarkóhasogatáson kívül semmit sem észlelt.)

Még egy óra múlva is ugyanabban a pózban ültem íróasztalomnál. Még mindig sajgott a fejem, a miatt is, hogy mit fogok én ezzel a démonnal kezdeni? Byakurenként nem szoktunk fejlettebb démonokkal találkozni, ha mégis, azt csak akkor élhetjük túl, ha harcos is van velünk, előfordulhat, hogy akkor sem. Bárki is ez, nagyon erős, ugyanakkor nem akar megölni, csupán szemléletesen közölte, ne üssem az orrom a dolgába. Nem tudtam, mi legyen a következő lépés. Itt még egy yorushival sem találkoztam, mostanában még akumákat sem láttam. Végül úgy döntöttem, nem vészkongatok még Shiróéknál, előbb kiderítem, mit akar ez a démon. Persze ezt könnyebb mondani, mint megtenni.