Ez is egyike volt azoknak az utazásoknak, melyre ő vitt el, bár sokszor nem mutatkozott, ahogy most sem.  Ott álltam egy ismeretlen város díszkövekkel kirakott terén egyedül. Nézelődtem egy ideig, bár először nem igazán tudtam, mit keresek. Aztán megláttam a táblát, rajta egy térkép, amellett néhány nevezetesség kiemelve. Találtam ott egy kilátót, gondoltam megnézem magamnak közelebbről a helyet, ahova lepottyantottak.

A térkép mindig csal, ezt jegyezzék meg, vagy legalább azt, hogy nem árt megnézni a léptéket. Én ostoba mód csak nekiindultam, majd órákkal később, egy újabb térképet lelve ráeszméltem, még csak fél úton járok, és menten éhen halok.

Egy utcával arrébb találtam egy kifőzdét, nagy megkönnyebbülésemre a zsebemben lapult néhány bankjegy és érme, ami megegyezett azzal, amit a kifüggesztett árlistán láttam. Betértem hát, és rögvest zavarba jöttem, mert a kiszolgáló szavai üresen kongtak a fejemben, semmiféle értelmet nem tudtam hozzájuk rendelni. Mégis szinte azonnal válaszoltam, azt ecsetelve, hogy mennyire sajnálom, de nem értem, amit mond, találhatnánk-e valamilyen közös nyelvet? Erre ő nézett rám, mint egy hibbant űrlényre, mivel érthetetlen módon az ő nyelvén feleltem. Na, innen vágd ki magad – gondoltam keserűen. Éhesen valahogy elhagy az optimizmus. A kiszolgáló feledve döbbenetét, újra visszatalált szerepéhez és ismét megkérdezte ugyanazon a nyelven:

- Jó napot! Mivel szolgálhatok?

Ezúttal értettem, a zavar eltűnt, s helyébe hamar a kellemes elégedettség lépett, amint a kissé furcsa kinézetű, fantázia névvel ellátott ételt kanalaztam. Miután végeztem, szerettem volna egy kávét, amiről halvány fogalmuk sem volt, helyette valami teaféleséget ajánlgattak buzgón. Amíg arra vártam, felfedeztem egy órát a hosszan lelógó, méregzöldben pompázó, fényes, feltehetőleg mű növény mögött. E szerint két óra sem telt el ideérkezésem óta. Nem értettem, hová lett az időérzékem? Sokkalta többnek éreztem ezt az időt.

Erre választ azonban csak odafönn az erdő karjaiban pihenő kilátón kaptam. Reményeim szerint még csak alkonyodnia kellett volna, amikor felérek, de bárhol is voltam, ott a naplementét nem ismerték, mert nem létezett. A nap egyszer csak eltűnt. Bár az égi anya/atya elég szigorúan vette a lámpaoltást, és a napfény helyét egy pillanat alatt átvette az éjszaka mélykékje, folyton nyüzsgő gyermekeik csak nem hajtották álomra fejüket.

Ugyanazt láttam, mint eladdig egész nap, még odafentről is, csak kisebbnek tűntek a házak, emberek. Nem volt egy olyan modern város ez, mint a mieink, külsőre talán egy vidéki, régi településre hajazott inkább, mégis az atmoszféra, amivel a lakók megtöltötték, határozottan a legnagyobb városainkat idézték. Ugyanaz a zsúfoltság, hajszoltság, frusztráltság töltötte be a levegőt, ami engem mindig is taszított és fárasztott. Ez az arc, amit most e világról láttam ugyanazt a hazug, látszatokkal teli és mérgező hangyabolyt mutatta, amit elég jól ismertem. Lehet, hogy e város fényeit nem elektromosság táplálta, hogy a megannyi boldogsággal kecsegtető hely cégére nem neonfénnyel villogott, a fény és annak szerepe ugyanúgy létezett.

Sajnos, akkor ott a kilátón mást nem is láttam. Mögöttem az erdő és óriási bércek sötétlettek, a városon túl üres feketeség tátongott. Nem értettem, miért vagyok itt, de fáradt voltam a hosszas töprengéshez, így csak elfeküdtem a kilátó padján, s a nyári éjszaka melege, a tücskök kitartó szerenádja hamar elaltatott.

Valamikor később, írnám, hogy hajnalban, ám itt az sem létezett… Valamikor azelőtt, hogy a fentiek, legyenek bárkik, felkapcsolták a napot, hogy rögtön fehéren, esetleg sárgán, de minden egyéb árnyalattól mentesen süssön le rám, hűvös fuvallatra ébredtem. A sós, nedves, nyomokban iszapos szagot hozó szellő a város felől érkezett, amely még most sem aludt vagy már nem, nem tudnám megmondani, melyik az igaz. Egy darabig még próbáltam visszaaludni, természetesen mindhiába, mert fáztam és kezdtem megéhezni, de sötét volt, s még ha a városban akadt is fény, nem akartam a nyakam szegni a kilátóhoz vezető ösvényen. Előző este eleget kísértettem a sorsot azzal, hogy kétszer is elestem, másodjára a bokámat is meghúztam.

Nem tudom, végül meddig ülhettem ott, mire lőn világosság, de egészen elzsibbadtam. Amint átkapcsoltunk nappalba, felkeltem és hunyorogva, a tűk szurkálta lábaimat kapkodva indultam a városba. Még annak szélén belebotlottam egy kis vendéglőbe, ami inkább kocsmának tűnt, ahol némi nem túl jóízű reggelihez jutottam, kávét persze itt se kaptam. Jobb híján zöld teára emlékeztető italomat kortyolgattam, amikor újabb vendég érkezett. A pult mögött ácsorgó, nem túl bizalomgerjesztő fickó kérdéséből ítélve ismerte az illetőt, aki gyakran jár ki a tengerhez.

- Ja, vótam tegnap is, kimentem pecázni. Olyan későn értem haza, a zasszony mán elaludt a fotelba, legalább nem pörölt velem – felelt a vendég.

- Te, és az Élőhalottat láttad? – kérdezte a pultos.

- Ne is mondjad! Há nem a szívbajt hozta rám, mikó a semmibű felbukkant a csónakom mellett? Pedig mán egy órája ott voltam, oszt nem láttam, mikó lemerült – úgy festett, azon nyomban újra produkálja a pánikrohamot, ami akkor rátört.

A pultos azonban mit se törődve vele, hozzám fordult. Valószínűleg észrevehette újonnan támadt érdeklődésemet.

- Hallja-e uram, ha igazi ritkaságot akar látni a vidéken, menjen le a partra és figyeljen. Késő délután fel fog bukkanni a tengerből egy kísértetszerű asszony, ma is olyan fiatal, mint húsz éve, legalábbis azt beszélik. Ő az Élőhalott.

Három- négy órával később a part sötét homokjában ültem, a város lenti forgatagában vett szendvicseimet majszoltam és közben a pultos által előadott sztorin gondolkodtam.

Úgy esett, e vidék vezetője, nem emlékszem pontosan miféle címet ruháztak rá, húsz éve eltávozott, van, aki szerint az örök vadászmezőkre, míg mások úgy tudják, csupán idős kora miatt visszavonult. Utódja aztán merőben más szemlélettel rendelkezett, s jobbára neki, valamint a többség fogékonyságának köszönhetően mára mind azon dolgoztak, azért sürögtek-forogtak állandóan, hogy jobb legyen minden, többjük legyen, szebbé váljanak, etc. Persze, néhány lusta léhűtő akadt, mint a már pultot támasztva hortyogó vendég, olyan már egy sem, mint az a nő. Két dolog miatt akasztották rá az Élőhalott nevet. Mert olyan hosszú időt tölt a tenger alatt anélkül, hogy feljönne levegőért, amitől bármely más élő meghalna, kivéve, ha hal az illető. Másrészt a nő semmit se csinált és semmire se vágyott. Apró kis házban lakott, amit ő tartott karban, és ami meglehetősen puritán volt, nem dolgozott sehol, nem volt férje, sem gyereke. Nyáron örökké a tengerben volt, olykor egész késő őszig, utána bevette magát házába, egész télen nem látta senki. Tavasszal pedig amint járhatóvá vált az út a hegyekben, elment, csak nyár elején tért vissza.

- Netán rám vársz? – a hirtelen kérdés halálra rémisztett.

Egy nő volt egyszerű fekete trikóban és rövidnadrágban, haja sötét és vizes, bőre sápadt, arca kedves, szeplős, szeme, akár az olvadt arany.

- Én… - zavartan elkaptam róla tekintetem, mégse mondhatom, hogy te vagy az Élőhalott? Egyáltalán, kinek jutott eszébe egy ilyen szép nőt, akinek a szemei tele vannak élettel, így elnevezni?

- Ha nem tetszik az Élőhalott, hívhatsz Chiének – felelte ő mosolyogva és a kezét nyújtotta. – Már vártalak, úgy tűnik, valóban lassú felfedező vagy.

Erre hamar erőt vett rajtam a durcásság. Már megint egy gondolatolvasó, aki ráadásul az ő puszipajtása – morogtam magamban.

- Ó, sajnálom – olyan szomorúan válaszolt gondolatomra, máris szégyelltem magam. Erre Chie felnevetett és legyintett:

- Nincs miért. Mondta, hogy ilyen mókás figura vagy.

Visszatuszkoltam első gondolatom és csendben követtem a házáig, ami feljebb állt a parton. Valóban apró volt, de igen takaros. Belépve pedig sok minden eszembe jutott, a puritánság nem volt köztük. Igaz, hogy nem luxus holmikkal, vagy a nyaralással, lakberendezővel, stb. büszkélkedő tárgyakkal volt tele, hanem a legváltozatosabb formájú, nagyságú, színű kagylóhéjakkal, rengeteg könyvvel, gyöngyökkel, élelemmel és mindennapi használati eszközökkel, bár sokat nem ismertem fel.

Chie vacsorát főzött, azt hiszem, bár mint mondtam, az idő itt elég furcsa. Közben elmesélte, hogy nyáron gyűjti a kagylókat és a gyöngyöket. Előbbiekből télen ékszereket, különféle dísztárgyakat, szobrokat készít, ezeket aztán tavasszal eladja a hegyen túl fekvő vidéken, ahol nagy keletje van az ilyesminek, ott beszerzi, amire szüksége van a következő évre, majd hazajön, és újra lemerül alapanyagért. Jót derült azon, hogy felhoztam az okát nevének, és közölte, nem különbözik ő ennyire a városiaktól. Dolgozik és él a maga módján, odalent pedig csak azért tölthet annyi időt, mert a part menti térség barlangjaiba megy, melyeknek csupán egy része áll víz alatt.

- Az talán igaz, hogy jobban bírom a hideget, és edzettebb a tüdőm, mint nekik, a többi csak mese, amit az szült, hogy másképp élek.

A gyöngyöket csak evés után említette. Az egyik polcon árválkodó két-három bőrkötéses könyvre mutatott.

- Azokba írom le, amit a gyöngyök mesélnek.

Meghökkentem, aztán gondoltam, valamit félreértek, de nem.

Chie szerint a homok, mely e gyöngyöket hívja életre, tartalmazza a múlt porát s benne ősrégi történetek lenyomatát. Elveszett krónikáknak nevezte őket nagyanyja, aki megtanította mindenre, habár szülei ezt nem nézték jó szemmel. Ugyanis a gyöngyök nyelvét csak kevesek értik, és sokan ezért a hozzá hasonlókat bolondnak tartják.

Végül a kezembe nyomott egy zacskónyit belőlük, amit értetlenül fogadtam.

- Mit kezdjek én ezzel?

- Add őket a világodnak – felelte úgy, mintha mi sem lenne természetesebb, majd hozzátette: - Azt mondta, te hallani és érteni fogod őket. Most hunyd le a szemed!

Miután engedelmeskedtem, megcsókolta az egyik, majd másik szemhéjamat. Mire kinyitottam őket, Chie eltűnt, helyette a macska bámult engem az ágy széléről.