Az előző rész végén: Inkább gyorsan elnyomta cigijét, és lement a metróhoz, de a szél utána surrant és fülébe susogott:

− Tudom, hogy itt vagy, Shingetsu.

Kiya elszédült, majd összeesett.

Egy padon tért magához a közeli parkban. Ahogy felült, azonnal megszédült, orrából eleredt a vér.

− Csak óvatosan – figyelmeztettem, és felé nyújtottam egy zsebkendőt.

Megrökönyödve fordult felém.

− Ó, helló!

− Mi történt?

− Nem tudom, csak elájultam a metrónál – felelte halkan.

− Ennyit én is tudok. Én hoztalak fel.

− Köszönöm, de…

− Felesleges titkolóznod. Tudok róla – vágtam közbe.

Kiya nem tudta, mit feleljen. Tarkójánál már ismerős bizsergés terjedt szét.

− Ki maga? – rontott rám dühösen a démon, majd rögtön visszarogyott.

− Ezzel nem segítesz – szólt rá a lány.

− Figyelj, segíteni akarok.

Kiya bágyadtan rám nézett. Még mindig szörnyen sápadt volt.

− Talán jót tenne, ha ennél, innál valamit – javasoltam.

Belém karolt, úgy támogattam el a közeli gyorsétteremig. Vártam egy kicsit, hogy jobban legyen, csak azután szólaltam meg újra.

− Gyógyító vagyok, aki eltávolítja az emberekből a démonokat és helyrehozza az általuk okozott károkat. Nem kell aggódnod, őt nem akarom bántani – tettem hozzá gyorsan, amint megpillantottam a lány arcán átsuhanó árnyékot. Felsóhajtottam:

− Nem is tudnám. A te démonod egy királynő.

Kiya hangosan felnevetett.

− És mégis minek a királynője?

− Ez inkább az erejére vonatkozik. A legerősebb démonok közé tartozik, bár ezt csak az energiája alapján mondom, mert imád rejtőzködni előlem.

− Nem te vagy az egyetlen.

Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.

− Nem sokat tudok róla. Azt hiszem, amnéziás vagy valami ilyesmi, de mindenki elől elrejtőzik, akit veszélyesnek érez.

− Az előtt is eltűnt, hogy elájultál?

A lány bólintott.

− Emlékszel valakire?

− Nem igazán, elég homályos… csak a piros szemeire és… már tudom! Máskor is láttam a metrónál.

− Akkor jobb lenne, ha elkerülnéd a metrót!

Kiya meghökkent hangos és kissé kétségbeesett reakciómtól.

− Azért ájultál el, mert az az illető megtámadott. Ő is egy démon, méghozzá legalább annyira erős, mint aki benned van. Pár perc alatt majdnem megölt pusztán azzal, hogy betört az elmédbe.

− Ezért érzem ilyen pocsékul magam? – a kérdés költői volt.

Fél perc múlva rémülettől tágra nyílt szemekkel kérdezte meg:

− Ha betört az elmémbe, mindent tud rólam és a kapcsolataimról?

− Nem tudom, lehetséges. Valószínűbb, hogy a démonodat akarta megtalálni. Ő a célpont.

− Amihez én és a barátaim vagyunk a kulcs.

Később Kiya elmondta, hogy akkor értette meg és érezte át igazán, most már ő és testfoglalója eggyek és harcolnia kell, különben minden oda lesz. Bárki is legyen a démona, immár a szövetségese. Itt az ideje ugrani, ha nem teszi, lelökik.

Mikor épp megtörte volna hallgatását, egy felpaprikázott alkalmazott belé fojtotta a szót. Egyre hangosabban igyekezett kitessékelni egy idős férfit. Látszott rajta, hogy jó ideje az utcán tengődik. A megpróbáltatások mély árkokat véstek arcára. Lehajtott fejjel állt az alkalmazott előtt, remegő kezét nyújtotta felé, mutatva, hogy van pénze. Halkan kérte, csak egy kávét hadd vehessen, átfázott éjjel, nem fog ő senkit zavarni. Az alkalmazott nem tágított, elkezdte kifele tuszkolni szerencsétlen embert. Némely vásárló is az öreg után szólt, keressen munkát, hogy képzeli ezt, mások csak fintorogtak, vagy közönyösen másfelé néztek.

Kiya engem is megelőzve felpattant. A pároshoz lépett.

− Jöjjön, üljön le ide mellénk! Mondja, mit szeretne és hozok magának…

Az öreg hálásan követte, az alkalmazott pedig füstölögve távozott, miután a lány odavetette neki:

− Szégyellje magát!

Ez a mondat a többi elégedetlenkedőt is elfordulásra és hallgatásra késztette.

Hirayama Ryū nyomozó néhány asztallal arrébb felsóhajtott és megcsóválta fejét, így felelve egyszerre több kérdésre. Hová tűnt az együttérzés az emberekből? Ez a lány nem érzi, mennyire veszélyes a tűzzel játszani? Miért kell mindig hősködnie? Nem utolsó sorban reakciója beszélgető társának is szólt. Az álmos tekintetű, másnapos kollégájának, akit soron kívül rendeltek be dolgozni, és aki képtelenségeket állított.

− Szerintem még mindig be voltál rúgva – tette hozzá Ryū. – Még hogy leugrott egy lány az erkélyedről és nem halt szörnyet!

− Már pedig így volt. Még kételkednék is, ha öt percen belül nem ront be hozzám egy kisebb falkára való nagy nemzeti érzelmű a lányt követelve.

− Minek? – kérdezett automatikusan Ryū, közben fásultan kavargatva mai harmadik vagy negyedik kávéját.

− Összevissza üvöltöztek, valami haverjuknak követ nyomott a szájába.

A nyomozó felvonta szemöldökét, volt elképzelése, ki lehetett az a lány.

- Nem ő volt az a lány? – kérdezte közelebb hajolva, hangját lehalkítva, amikor Kiya elsétált mellettük.

Kollégája bambán bámult utána egy ideig, közben megvakarta borostáját.

- Hát, akár ő is lehetett… Nem mindegy? A jómadarak úgyse tesznek feljelentést.

Arca grimaszba rándult. Mindig csak a munka, ráadásul gyomra is émelygett, még mindig bizalmatlanul méregette szendvicsét.

Ryū nem szólt többet, nem firtatta a dolgot, elvégre akad neki elég munkája ezzel a különös rablóhullás üggyel.

Amikor értesítették, hogy ő is a nyomozócsoport tagja lesz, cseppet sem volt elragadtatva. Előre borítékolható volt, hogy ez a nagy nyilvánosságot kapott ügy igazi bohózat lesz, egy jó adag politikai mocsokkal nyakon öntve. Nem vágyott efféle fogásra. Unottan ülte végig a tegnapi megbeszélést, miközben fortyogott benne a düh. Ahelyett, hogy a valódi elkövetőkre koncentráltak volna, az újonnan feltűnt, egyértelműen segítő szándékú embereket pécézték ki, rájuk aggatva a terrorista jelzőt. Pontosan tudta, mire megy ki a játék, a kormány velük akarja igazolni propagandáját. Ez se nem nyomozás, se nem igazságszolgáltatás. Bomlott elmék által legyártott színdarab, amibe őt is beleírták; és ebben a darabban semmi igaz nincs, sorra söprik félre a tényeket, hogy helyükbe állítsák saját kreálmányaikat.

Ryū éjjel többször is átrágta magát a jelentéseken, vallomásokon és néhány videófelvételen. Újra és újra kirajzolódott előtte egy kép, egy igen szürreális kép. Elsőre irreálisnak tartotta, ám ahogy sokadik alkalommal is ugyanazt mutatták a tények, elfogadta, hogy ez valamilyen módon mégis lehetséges. A segítő, pardon hivatalosan terrorista, egyedül van! Ugyanaz a magasság, ugyanaz a hang, ugyanaz a testalkat. Nemcsak, hogy minden szemtanú ugyanolyannak írta le, de a felvételek is ezt mutatták. Bár utóbbiakat csak neki jutott eszébe alaposan megnézni, és megkérni a technikusokat, lassítsák le. Ez is közös volt, az ember feletti sebesség és erő. Persze, némi esélye annak is van, hogy egy egész csoportról van szó, de Ryū szimata nem ezt súgta.

Ahogy immáron századjára végigpörgette magában az információkat, hirtelen ráébredt, honnan volt olyan ismerős az a képtelenség, amit az imént állított kollégája. Az egyik helyszínen történt hasonló, ahol az állítólagos terrorista a hatodikról ugrott ki egy teherautóra, majd nyomtalanul eltűnt. Akárcsak kollégája, aki helyett az idős hajléktalan mosolygott rá, amikor felemelte tekintetét üres kávés csészéjéből.

− Jó napot! Elnézést a zavarásért, de a kishölgynek dolga akadt. Azt mondta, maga jó ember, biztos békén hagy engem, míg végzek – közölte az öreg.

− Csak tessék – felelte Ryū. – Mondja csak, ismeri a hölgyet? – kérdezte némi hallgatást követően.

− Nem, nem mondanám. Háromszor-négyszer, ha találkoztunk – gondolhatta volna, hogy felesleges kérdés, de valahogy nem hagyta nyugodni ez az érzés, sejtés, amely az információk és tudatalattija iszapján is átderengett: a lány a kulcs.

− Mindig segített nekem valami aprósággal. Azt hiszem, itt a környéken dolgozik egy kiadóban – folytatta a férfi.

Ryū erre felkapta fejét, talán ma mégis szerencsés napja lesz.