Az előző rész végén: − Mindig segített nekem valami aprósággal. Azt hiszem, itt a környéken dolgozik egy kiadóban – folytatta a férfi.

Ryū erre felkapta fejét, talán ma mégis szerencsés napja lesz.

Nagyjából öt órával később már tudta, hogy tévedett. Terve, miszerint követi Keikót és azonnal megkapja a válaszokat, ripityára tört, akárcsak az autója. Hogy teljesebb legyen az élmény, kiderült, a balesetet okozó autó a kormány tulajdona, amit az egyik miniszter adott kölcsön fiának. Innentől kezdve pedig a tények képlékeny, szabadon alakítható gyurmává váltak.

A média úgy adta le az esetet, mint a harmadik fél hibáját. Szerencsétlen flótással, aki valójában éppúgy áldozat volt, akárcsak Ryū, csúnyán elbántak a média csöcsén csüngő abszurdiaiak. Ő lett a bűnbak, akin csámcsoghattak, külön csemege volt, hogy nyolc hónapos terhes felesége is vele utazott. Ezen lehetett szörnyülködni, ostorozni a férfit, hogy milyen felelőtlen, miközben egy fél ország gondolja úgy, az asszony megérdemel egy-két pofont, ha nem viselkedik.

A hányinger ekkor még csak mocorgott benne.

Aztán pénzt ajánlottak, mintha kegyet gyakorolnának. Ryū nem fogadta el, mert tudta, az a pénz, amit felé nyújtanak, valójában az ő és a többi polgár zsebéből származik. Látta a férfin, hogy ő is tudja, ahogy azt is, hogyan vívódik, mert közben az a húszéves tragacs az egyetlen, amijük van és jön a gyerek. Akkor indult meg felfelé gyomra tartalma, amikor a másik lesütötte szemét és remegve nyúlt a felkínált pénz felé. Nem azért, mert a férfi így döntött, azt megértette, hanem azért, mert tehetetlen volt, holott neki kellene megvédenie ezt az embert és az igazságot, amit elloptak tőle.

Kiya gyomrát a félelem és az aggodalom satuja fogta szorosan, amikor apja elhozta neki azt a régi Nissan Micrát, amelyen vezetni tanult. Régen vezetett utoljára, és abszolút nem érezte úgy, hogy elegendő tapasztalata lenne e téren. Ennek ellenére kicsit remegő gyomorral, de egyben, gond nélkül hazajutott a kiadóból.

Néhány órával később ez a félelem teljesen elhalványult, sőt nevetséges semmiséggé vált.

Fél tizenegyre járhatott. Az elmúlt negyed óra alatt a város három különböző pontján voltak testfoglalójával. Minél közelebb értek a negyedik helyszínhez, annál erősebbé vált a félelem szorítása.

Az az étterem volt, ahol Rin dolgozott. A késői óra ellenére még rengeteg vendég volt, akik sikoltozva menekültek, vagy sírva reszkettek az asztal alatt. Néhány férfi a hullákkal dulakodott, nem sok sikerrel.

A démon néhány perc alatt ismét a túlvilágra küldte a feltámadottakat. Már indult volna a konyha irányába, amikor az egyik hősies pacák tetves terrorista felkiáltással eltörte az asztalán árválkodó borosüveget, majd azzal a kezében nekirontott. A testfoglaló egyik kezével lefogta a férfi jobbját, amiben a csonka üvegnyakat lóbálta, majd egy jól irányzott mozdulattal gyomrába vájta másik könyökét. A hős rögvest összecsuklott.

− Egy köszönöm jobb lett volna – vetette oda a démon, és azonnal eliramodott a konyha irányába.

Az ott kuksoló rémült emberek közt nem lelte Rint. Kiyát ekkor fogta el a hányinger. Nem tudta, hol lehet, és nem kérdezhette meg, mert azzal felfedné magát. A démon azonban nem esett kétségbe, és talán Keiko sem tette volna. Ha nem uralja el a pánik, érezte volna a sikátorból érezhető jelenlétet.

Soha nem voltak még annyira szinkronban, mint amikor a hátsó ajtón kirohanva nyomban megragadták Rin karját és maguk mögé rántották az ijedt fiút.

− Maradj mögöttem! – kérte a démon, miközben kardjával felfogta az egyik hulla csapását, majd másik kezével előkapta íját és lelőtte.

A mozdulat nemcsak fizikailag rántotta vissza Rint, egyszerre a múltban találta magát, azon a napon, amikor ő és Kiya először találkoztak.

Még alig két hónapja volt a városban, minden új volt neki. Nemcsak az iskola, a hely, életének minden alappillérét kicserélték, épp akkor, amikor egyébként is rengeteg változás történt benne.

Tizenöt éves volt, amikor anyja, aki egész életében a férfiaktól függött, egyedül maradt vele, és képtelen volt olyan munkát találni, amivel eltartja kettejüket. Rin sosem ismerte vér szerinti apját, anyja utolsó pasija pedig balesetben hunyt el, igaz szokás szerint ittasan vezetett. Rinnek mégis óriási szerencséje volt, duplán. Először is akadt egy tanára, akinek nemcsak feltűnt, hogy baj van, de cselekedett is. Másodszor az anya nővérének köszönhetően, nem került intézetbe. Azt már sose értette meg, anyja miért utasította vissza nagynénje segítségét, amit neki is felajánlott. Bár anyja megígérte, hogy meglátogatja és tartják a kapcsolatot, azon az augusztusi napon látta utoljára, amikor a fővárosba költözött.

Nagynénje és élettársa azonnal megkedvelték, s ő is hamar megszerette őket, bár volt egy kis bűntudata, amiért jobban érezte itt magát, mint annak idején otthon. Ez csupán addig tartott, míg rá nem jött, itt sem minden tökéletes. Habár nagynénje jól fogadta, hogy a fiúkat szereti, pontosabban akkor még úgy fogalmazott, azt hiszi, mert még össze volt zavarodva, mások nem így reagáltak.

Az iskolában ő volt az új hús, így célpontja is annak a háromtagú bandának, akiknek létszükséglete volt, hogy másokat megalázhassanak. Bár sosem hirdette nyíltan érzéseit, valahogy tudomást szereztek róla. Először még „könnyű” volt, mert csak gúnyolódtak rajta, ám amikor ez nem hatott, egyre durvábbak lettek. Fellökték, véletlenül megütötték tesi órán játék közben.

Aznap tudta, hogy őt várják, ezért visszasunnyogott és elbújt a könyvtárban, bár nem volt odáig a könyvekért. Ahogy közeledett a záróra, összeszedte magát és elindult. Már nem látta őket. Túl korán könnyebbült meg, a következő kereszteződésnél berántották a szűkebb, árnyékos utcába.

− Vetkőzz! – vakkantotta a vezér, egy vézna kis alak.

Rin hátrálni kezdett, de azonnal nekiütközött a másiknak, aki majdnem két méter magas, széles vállú és izmos volt.

− Na, mi lesz? – sürgette a harmadik, egy alacsony, kopasz kis krapek, aki alig tíz évesnek tűnt.

− Ahhoz egy kicsit hideg van már, fiúk – állapította meg egy lány hangja mögüle.

Aztán valami sziszegést és egy ordítást hallott, melynek csak nem akart vége szakadni. A melák letérdelt mellette és egyik kezével golyóit, másikkal vörös, könnyes szemeit fogta. Őt karon ragadták és hátrébb húzták.

− Maradj mögöttem! – rendelkezett a lány. Másik kezében egy esernyőt lóbált, úgy várta a másik kettőt.

Megvédte, éppúgy, ahogy ez a démon most. Szinte ugyanaz játszódott le. Egyszerre látta jelent és múltat egymásra vetítve. Az idegent, aki hol a karddal sújtott le, hol egy kis nyílvesszőt eresztett útjára és Kiyát, aki sokkal esetlenebbül, de ugyanúgy hatástalanította a két srácot az esernyőjével.

Épp amikor az utolsó hulla is elesett, a sikátor végéből előlépett egy alak. Piros szeme úgy világított, akár egy közlekedési lámpa. Kiya egyedül maradt. Érezte, ahogy egy pillanat alatt elgyengül, ám még mielőtt összerogyott volna, a fickó rátámadt. Észvesztő sebessége elől képtelenség lett volna elmenekülni, csupán arra maradt ideje, hogy félrerántsa fejét az előre szegezett penge elől, mely így is mély vágást ejtett arcán.

Ha a benne élő nem is, a szerencse mellé pártolt. Az ismeretlen férfi rögtön kámforrá vált, amint meghallotta a közeledő szirénák jajveszékelését.

Kiya azonnal a szoborrá dermedt Rinhez rohant, elkapta kezét és húzni kezdte.

− El kell tűnnünk – ösztökélte.

Rin még mindig emlékei foglya volt. Igen, akkor is lefagyott, akkor is a lány fogta kézen, és csak futottak, akár most.

Rohantak, hol a lámpák fényének kisebb-nagyobb körein, hol a szinte koromsötét mellékutcákon át. Üldözöttek voltak a város dzsungelében. Kiya jó néhány utcával arrébb megszabadult elszakadt, véres pulcsijától, bedobta egy lakatlan épület sittel és egyéb szeméttel teli udvarára. Remélte, hogy e nyilvános, egyszersmind elhagyatott pöcegödör megtartja titkát.

Eközben nem is sejtette, az őt hűségesen követő Rin éppen ráébredt, mekkorát tévedett. Ez a másik személy, ez a démon nagyon is hasonlít Kei-chanra, jobban, mint az, akivé az óta vált. Egyáltalán most eszmélt rá arra, amit Makoto a kezdetek óta mondogatott, hogy az a Kei-chan, aki mára ilyen nyugodt, közömbös arcot öltött, nem több, mint egy hernyó bábja. Észre se vette, hogy az elmúlt hat év alatt, mikor és mi történt, amitől így begubózott.

Alighogy verejtéktől csatakosan hazaértek, már csengettek is. Rin beengedte a vendéget a lépcsőházba, míg Kiya a fürdőben lemosta az arcára száradt vért. Amikor felemelte fejét és belepillantott a tükörbe, elképedt, a sebnek nyoma sem maradt. A belépő Rin arca is ugyanezt az érzelmet tükrözte vissza.

Még mielőtt megszólalhattak volna, újabb meglepetés érte őket, kopogtattak. Persze azt gondolnánk, nincs ebben semmi meghökkentő, hisz az előbb ide csöngettek, ám Rin úgy vélte, szokás szerint valamelyik másik lakó az, aki nem találja kulcsát, elfelejtette a kódot vagy szimplán lusta ilyesmivel vesződni.

Az ajtó előtt egy harmincas fickó ácsorgott, akit Rin még életében nem látott. Hirayama Ryūként mutatkozott be, foglalkozását tekintve nyomozó. Még le se vetette kabátját, már kérdéseket zúdított a fiúra. Úgy gondolta, ezzel sarokba szoríthatja, és nem lesz ideje hazudni anélkül, hogy észre ne venné.

Várakozásával ellentétben Rin őszintén megdöbbent a támadás hírének hallatán, úgy tűnt, valóban elindult már hazafelé, ahogy kollégái állították. Ettől még igaza lehet a szemtanúnak, aki látta az utcában, ahol az étterem hátsó kijárata van. Rin nem is tagadta, hogy ott szokott távozni, akárcsak a személyzet többi tagja, de határozottan kijelentette, semmilyen kapucnis alakot nem látott verekedni.

Ryū tíz perc után távozott, zavarodott volt és eszméletlenül fáradt. Akármennyire is hihető volt, amit a fiú előadott, nem tudott szabadulni saját elméletétől. Az eddigi támadások mindig családi házakban, lakásokban történtek, erre most miért egy étterem? Számára az tűnt a legkézenfekvőbbnek, hogy a rablók bosszút akarnak állni az állítólagos terroristán, aki akadályozza őket, ezért mentek oda. De lehetséges, hogy csak önmagát csapja be, és valójában azért találta ki ezt, mert egész nap a lány járt fejében, az pedig éppen kapóra jött, hogy a fiú, akiről tudta, hogy lakótársak és jó barátok, ott dolgozik. Különben se lehetett a lány, a szemtanú szerint az a fickó, aki nekitámadt, szétvágta a pulcsi kapucniját. Kardja véres lett, ami azt jelenti, a „terrorista” arcát is megvágta. A lány arcán azonban egyetlen apró karcolást se fedezett fel. És egyáltalán ki a fene ez a férfi? Hova bonyolódik tovább ez a kacifántos ügy?

Amint a nyomozó elment, Kiya és Rin lerogyott a kanapéra. Néhány percig csak hallgattak.

− Miért nem dobtál fel? – törte meg a csendet a lány.

− Már miért tettem volna?

Rin olyan hangosan kiáltott fel, olyan komikus volt értetlenkedése és túljátszott felháborodása, hogy Keiko önkéntelenül is elmosolyodott. Mosolya hamar fanyarrá vált.

− Mert akkor rákényszeríthetnének a kezelésre.

Rin bűnbánóan lehajtotta fejét, mahagóni fürtjei homlokára hulltak.

− Azt hiszem, tévedtem – vallotta be. – Azt még most se tudom, ki ez a másik, de az biztos, hogy nem a második személyiséged.

Kiya lehunyt szemmel hallgatta, és csak hümmögött válaszul.

− Köszönöm, hogy megmentettetek – fűzte hozzá a fiú.

Keiko nem felelt, már csak egyenletes szuszogását lehetett hallani, feje Rin vállán nyugodott. Öntudata aláhanyatlott, s az álom szárnyán messzire utazott.