Prágában bukkan fel, onnan indul a kísértet története, de ő valójában mindenütt ott van, ahol létezik a bűn és gyökeret ver a bűntudat.

Kezdetben a cseh Karel Pražan, aki rémült és nyúzott, már-már az őrület határán billeg, megosztja a nemrég kapott kéziratot barátjával, Helen Franklinnel. Az irat egy nemrég elhunyt öreg úr, Josef Hoffman hagyatéka, melyben saját történetét adja közre, bűnét és találkozását Melmoth-tal, a Tanúval, aki előbb Karel, majd Helen után ered. Mindeközben pedig megismerkedünk mások történetével, szemtanúivá válunk Melmoth régebbi megjelenéseinek, legyen az akár egy középkori boszorkánynak ítélt cellájában, vagy a törökországi tengerparton az 1910-es évek tisztogatásának idején, netán a II. világháború végének Prágájában az utcán.

A legenda szerint Melmoth egyike volt az asszonyoknak, akik meglátogatták Jézus sírját és nem leltek odabent testet; ám az egykori Melmoth volt az egyetlen, aki tagadta ezt, így arra ítéltetett, hogy Jézus következő eljöveteléig a világot járja s tanúja legyen mindennek.

Csábító értelmezés Melmoth alakját a lelkiismeretünkként azonosítani, ám ennél többről van szó. Könnyű út Karel válasza is: nincs Melmoth, nincs Tanú, csak mi vagyunk, de megint csak részben igaz.

Karel egyike Melmoth „áldozatainak”, valójában az élettársa agyvérzése miatti változások, ezek okozta érzelmei gyötrik, innen már csak Josef Hoffman történetének szikrája kell, és Melmoth megjelenik.

Ő a magányos, sóvárgó kísértet, akit mi teremtettünk, aki mi magunk vagyunk, akibe félelmünk és vágyunk kivetül. Ő, aki mindent tud rólam, és ez rémisztő, magában hordozza a szégyent, a megszégyenülés lehetőségét, de közben vágyunk is rá, arra, hogy valaki osztozzon velünk ezekben az érzésekben. Csakhogy a bűn, pláne a bűntudat és a bűnhődés megoszthatatlan. Nem véletlen, hogy Névtelen, aki a Tanú társa akar lenni, mivel úgy véli, ő az egyetlen, aki ugyanúgy elátkozott, magára marad.

Mások viszont szembenéznek Melmoth-tal és nemet mondanak ajánlatára, hogy életüket az ő befolyása alatt töltsék, az ő örök társaként. Ez persze nem egyenlő azzal, hogy úgy élik tovább életüket, mintha mi sem történt volna. Mind bűnhődnek valamiképp, mind[1] látják és érzik bűnük eredményét, és éppen ez a lényeg, a kísértetről visszahelyezik a fókuszt önmagukra, mert nem az számít, volt-e tanúja annak, amit tettem, vagy hogy enyhítsem megoszthatatlan magányomat.

És mégis miféle bűnökről van szó? Első pillantásra úgy tűnhet, ezek minket, törvénytisztelő állampolgárokat, az erkölcs mintaképeit nem érinthetik, mert hát ugye mindenki az. (Bocsánat, irónia off.) Ha azonban jobban megnézzük, máris másképp fest a dolog.

Josef Hoffman éppenséggel buzgón segítette az épp uralkodó törvényt, és követte szülei és társadalma normáit, amikor kamaszként a II. világháborús Prágában beköpte a szomszéd családot, akik hamis papírjaiknak köszönhetően eddig átvészeltek, elkerülték a többi zsidó sorsát. No meg kisszerűségében kiélhette a helyzetük közti különbség, saját életének „szenvedése” keltette rossz érzései miatti bosszúját, plusz kapzsiságát, ami végül nem sikerült, nem kapta meg a család rádióját. Valahol ismerős ez, nem? A bűnbakkeresés, a kritikátlanság, hogy elfogadom a törvényt, a normát, főként addig, míg nem nekem kell kútba ugranom, csak mást belelökni. Az már más kérdés, hogy itt azért nemcsak Josef felelős (lényegében még gyerek), de azok is, akik ezt a mintát adták neki. Érdemes abba is belegondolni, a normánk és világunk az utánunk jövőket is formálják; például épp ezért badarság azt várni, hogy ha van is igény ezek változására, megváltoztatására, az rövid határidőn belül teljesülni fog.

Névtelen és Hasszán, a két testvér, akik az 1910-es évek Törökországában hivatalnokként, a gépezet büszke részeként segítenek a kisebbségek likvidálásában; bár az ő ötletük nem a meggyilkolásukról szól, az eredménye az lesz. Itt megint csak előkerül a kritika hiánya, fel sem merül bennük, hogy gyilkosság ide vagy oda, rossz a kisebbségek, a más nemzetiségűek ilyen megkülönböztetése, eltávolítása, hogy nem emberként tekintenek rájuk, még kevésbé kezelik őket akként. A másik a tudatlanság, nem tudják, mit cselekszenek, de tudni kéne, legalább elgondolkozni rajta, mi lesz az eredménye tetteimnek. Ebben az esetben még élesebb viszont a kérdés is, meddig az ő felelősségük az, ami történt? Valóban odavihetjük őket a tengerpartra a gyerekek hullái közé, akiket az ő javaslatuk szerint árvaházba kellett volna vinni, illetve örökbe adni, és rájuk mutatva kimondhatjuk az ítéletet: ti tettétek ezt? És ez nemcsak ilyen nagy méretekben működik, vagy csak ezen a területen, neked nem volt sosem olyan ötleted, ami rosszul sült el a végén, bár nem akartál rosszat? (Természetesen itt nagy különbségek vannak, de figyeljünk arra is, a lényeg, az elv ugyanaz.)

Helen Franklin Manilában szinte a véletlennek köszönhetően találkozik Rosával, a magatehetetlen, savtól torzult, szenvedő nővel, akinek egyetlen vágya a halál, és ezt Helen, a párja által csempészett morfiumtapaszt túladagolva, teljesíti. Bár jó szándékú tett, mégis bűn. De a hab a tortán, és a még borzasztóbb, hogy Helen hagyja, hogy párját ítéljék el ezért a gyilkosságért, nem vall, nem szól. Nem vállalja a felelősséget valamiért, ami egyértelműen az ő, és csak az ő döntése volt, és hagyja, hogy ennek más igya meg a levét. És mi? Vállaljuk a döntéseinket azok következményeivel együtt? (Akkor is, ha az a döntés nem ilyen súlyú és nem egy másik ember életéről szól.)

Végezetül Karel bűne, amivel szinte biztos, hogy mindenki találkozik életében legalább egyszer. Kétségtelen, hogy csúf dolog egyik napról a másikra, minden segítség nélkül ott hagyni az agyvérzésből felépülőben (már amennyire) lévő feleségét/barátnőjét (már nem emlékszem), tehát így azért nyilván elítéljük, de… Ennek mélyén ott van, hogy miért és mennyi áldozatot tudok hozni, vagy az olyan esetek, amikor arról kell dönteni, mit áldozok fel miért? Tudom-e vállalni, hogy egy beteg emberrel élek együtt? Tudom-e vállalni az idős szülő ápolását, vagy más megoldást kell választanom, mert… Vállalom-e egy gyermek felnevelését minden velejárójával, vagy nem tudom, mert… És még számtalan ilyen kérdés van, a válaszunk pedig szinte mindig ítélettel jár, mert valakinek nem fog megfelelni, akkor sem, ha a lehető legjobban igyekszünk cselekedni. Bár legtöbbször egyáltalán nem a mi dolgunk (értsd: közünk nincs hozzá), ilyenkor is szívesen kiálltunk bűnöst.

Sarah Perry, Melmoth, 21. század kiadó, Bp., 2018.

kép: https://www.libri.hu/konyv/sarah_perry.melmoth.html

[1] A boszorkány történetéről nincs jegyzetem, és nem emlékszem pontosan rá, valamint ez nem feltétlen érvényes Hasszánra, aki öngyilkos lett, illetve kérdéses, Karel Angliába menekülését és ottani aktivitását hogyan értelmezzük.