Azon a környéken, ahol egykor ő is élt, az volt a szokás, az embereket haláluk után abból ítélték meg, milyen volt a szívük. Az ő aranyszívének mindenki csodájára járt, még messze vidékről is érkeztek látogatók a faluba. Erről lett híres a település, bár lakói az aranyszív tulajdonosának nevére sem emlékeztek, nemhogy tudják, hogyan lett ilyen gyönyörű szíve. Hogy e szégyent leplezzék, kihirdették, az, aki megmondja a szív titkát, bármi is legyen kívánsága, megkapja jutalmul. Akadt ugyan néhány jelentkező, de jobbára mind csak találgattak, mígnem évek múltán megjelent egy vak lány a faluban.

Néhány napig csak a falut járta, és az aranyszív hajdani tulajdonosáról kérdezősködött, majd egy napfényes reggelen a vezetők elé járult mondván, ő ismeri a titkot. A hírre hamar összesereglettek a népek.

- Kintsugi. Ez a technika, melyet a szívén használt. A vidéken, ahol a nagymamám él, a törött edényeket nem dobják ki, hanem többek közt aranypor felhasználásával megjavítják, újra teljessé teszik. Ezt nevezik Kintsuginak – hangzott a válasz, amit mélységes csönd követett.

A falu lakói azt lesték, mit szól ehhez a vének tanácsa, azonban néhányan közülük és a jelenlévő látogatók elkomorultak, majd megdöbbentek, felháborodtak a legidősebb vén szavai hallatán.

- Ragyogó! – mondta az. – Mivel úgy fest, valóban birtokodban a titok, áruld el, mit kívánsz!

A lány nyomban rávágta:

- Az aranyszívet.

Hangzavar tört ki, a falusiak java része átkozta és szapulta, tolvajnak bélyegezte, aki a máséval akarja ékesíteni magát, míg a látogatók éljenezték az igazságtevőt.

A vének csendet intettek, majd szószólójuk így felelt:

- Kisasszony, a szív a mi falunkhoz tartozik, ezért nem áll módunkban önnek adni.

Utolsó szavait elnyomta a falusiak éltetése, amire a látogatók elégedetlenkedése is felzengett.

A lány felemelte kezét, jelezve, szólni szeretne, de még így is kiabálnia kellett, mert a falusiak zöme nem hagyta szóhoz jutni.

- Tévedsz! – harsogta. – Már hogyan érdemelne meg a falu egy olyan kincset, mely abból a fájdalomból született, amit a lakói okoztak egy társuknak?

Erre a falusiak elhalkultak, értetlenül kérdezgették egymástól, ez meg miről beszél.

- Megmondom én, mert látom, nem értitek – felelte a lány határozott hangon. – Az aranyszív úgy keletkezett, hogy a tulajdonosa a zene aranyával illesztette össze szívének darabkáit mindahányszor az eltörött, mígnem végül már a szívéből szinte semmi se maradt, csak az arany, amellyel foltozgatta.

E szavak után még a legkitartóbbak is elnémultak, és ahogy a folytatást hallgatták egyre többen sütötték le szemüket, mintha az út porában valami sokkal érdekesebbre leltek volna.

- Nem tudjátok a nevét, ahogy azt sem, nem is volt neki, mert sem az anyja, sem az apja nem adott neki. Az anyja alighogy megszülte, már el is dobta magától, mert nem sírt fel, amikor megszületett és később sem adott ki egyetlen hangot sem. Néma volt, akárcsak otthona, nem mesélt, nem énekelt neki senki az erdők-mezők madarain kívül. Az apján kívül nem szólt hozzá senki kedvesen. Sokan közületek figyelemre se méltattátok, mert aki néma, az nem ember, annak ellopták a lelkét, mások azt gondolván, siket is, egy állathoz sem méltón kezelték, csúfolták. Miután tízévesen magára maradt, mert az apja egy vásárról hazafelé banditák áldozata lett, egyesek a rabszolgájukként használták, mások megverték, hisz kinek szólhatna? Ő pedig csak úgy élte túl, hogy a madarak énekét hallgatta, és az apjától maradt hangszereken játszva szóba elegyedett velük. Ahányszor csak meghasadt a szíve, ő zenélt, játszotta a dallamokat, amit a madarak és a fájdalom keltett életre benne, és a zene, az egyetlen értéke aranyfolyóként töltötte meg a szívén nyílt hasadékokat. Az egyetlen ember e faluban, akinek joga van a szívhez, aki eldöntheti, mi legyen a sorsa, az az asszony, aki rosszindulatú családja előtt is titkolva, minden este vacsorát vitt a magányos fiú ajtajához, aki bekötözte sebeit, ha kellett, és egy-egy mosollyal is megajándékozta. Az egyetlen ember, aki könnyet hullajtott érte, mikor meghalt.

Nem sokkal később a vak lány és az említett fiatalasszony a látogatók gyűrűjében hagyta el a falut az aranyszívvel együtt. Azóta a falu messze földön hírhedt lett, és a legtöbben messziről elkerülik. Úgy hírlik, a falu mezején és erdejében az aranyszív távozása óta madárdalt se hallani.