Feltételezem, mind találkoztatok már a mondással, miszerint a világ pont azért színes, mert nem fekete-fehér. Animénk főszereplője, Tsukishiro Hitomi számára azonban rég elvesztek a színek, amikor ő ránéz a világra, mindent fekete-fehérnek lát, egy monokróm világban él. Ez pedig rányomja bélyegét egész életére, zárkózott, úgy érzi, nem élhet úgy, mint azok, akik látják a színeket. Ezt látva a tizenéves lány varázsló nagyanyja visszaküldi hatvan évvel előbbre, abba az időbe, amikor maga is olyan korú volt, mint Hitomi. Ő pedig megismeri családja többi részét, lassanként barátokra tesz szert egy fotós és művészklub tagjai közt, ismerkedni kezd az eddig utált mágiával, felfedezi és felfedi önmagát és problémáit, melynek eredményeként elvesztette a színeket.

Azon túl, hogy ez a mű nagyon szép, jó élmény, azzal együtt, hogy a végére elkél majd egy-két zsepi, még négy dolgot említenék meg, ami fontos, elgondolkodtató vagy egyszerűen csak különösen tetszett.

Az első kettő a mágiához és a családhoz kötődik. Hitomi számára a meghatározó az, hogy anyja, aki maga nem örökölte a mágiahasználat képességét, elhagyta. A lány önmagát hibáztatja ezért és a mágiát. Egészen odáig elmegy, hogy elhiszi, nem értékes az élete, nem érdemel szeretetet, lényegében elzárja magát minden jótól. Magát bünteti olyasmiért, ami – attól függetlenül, hogy az anya miért hagyta el – nem az ő hibája. Nagymamája, Kohaku, minden erőfeszítése ellenére Hitomi képtelen ebből a körből szabadulni. Ezért is használja fel az időmágiát végül. Miért hatásos és jelentős ez? Részben így csökkenti a kettejük közti távolságot, megszünteti a generációs különbséget, ami segít egy közvetlenebb kapcsolat kialakításában. Nagyobb részt újraírja, felülírja Hitomi családdal és ezzel a mágiához fűződő élményeit, tapasztalatait. Megérti és érzi, hogy anyján kívül a családja tagjai igenis ott vannak számára és szeretettel fordulnak felé. Kohakuban meglátja a mágia pozitív oldalát, hogy boldoggá tehet vele másokat, és ez még akkor is jelentős, ha nem mindenkire vonatkozik. Ahogy az idős Kohaku is mondja, nem tudta igazán boldoggá tenni a legfontosabbakat, ez alatt nyilván a lányát (is) érti.

A harmadik dolog a többiek karaktere és a köztük kialakuló kötelék, különösen Aoi Yuito és Hitomi kapcsolata. Az introvertált, tartózkodó Yuito rajzol, ám nem szeretné senkinek sem megmutatni, rejtőzködik, nem biztos benne, hogy vállalnia kellene az utat, ami felé a rajzolás vinné. Miközben Hitomi egyedül az ő rajzain látja a színeket. A lány aprócska mágiája, amit kényszerből végez el, viszont a fiút bűvöli el. A kezdeti nehézségek és bizalmatlanság ellenére kapcsolatuk hamar rendeződik, egymás támaszai és inspirálói lesznek. Bár a szerelem is megjelenik, ez sokkal fontosabb szerintem, és a nélkül is lehetséges. (Tudom, ezzel nem leszek népszerű, de ha rangsorolni kellene az ilyen kapcsolatokat, a szerelem biztos, hogy nem szerepelne az elsők közt, pláne nem az a rózsaszín ködös verzió, amit annyian keresnek.)

Utolsóként, nem tudok elmenni a tény mellett, ami az anime után először eszembe jutott, nevezetesen, hogy sokban hasonlít a Rainbowra.[1] Színek és szivárvány, persze, egyértelmű asszociáció, mondhatnátok, azonban nem pusztán ennyiről van szó. Mindkét anime hét fős társasággal dolgozik, akikből az egyik csak részben, ideiglenesen tag, és bizonyos szempontból kiemelkedik. A Rainbowban ez a vezető, mentor szerepét betöltő Sakuragi, aki társainak inspirációt, közös pontot, példát ad, ám nemsokára meghal. Itt a jövőből érkező Hitomi nem vezető, bár ő is inspirál másokat, inkább az ő fejlődésén van a hangsúly. A Rainbowban ha úgy tetszik, inkább az egy mindenkiért, míg itt a mindenki egyért a hangsúlyosabb. Habár kétségtelen, hogy ez az animénk a Rainbowtól sokkalta finomabb, kevésbé komor, egyetemesebb, abban az értelemben, hogy egy gyerekkori traumából fakadó depresszióval valószínűleg hamarabb azonosul a ma embere, mint a Rainbow történelmi, társadalmi hátterével, mégis… A lényege mindkettőnek ugyanaz: a kapcsolatok és a barátság ereje, jelentősége.

Végszóként lehet, hogy van, aki inkább negatívnak tartja a két anime közti hasonlóságokat, párhuzamot, én magam örülök az ilyesminek, mert ez is egyféle kapcsolatteremtés, továbbá szép példája a színes világnak.

Irozuku sekai no ashita kara, 2018, P. A. Works stúdió, író: Yuuko Kakihara, rendező: Toshiya Shinohara.

[1] Erről az animéről bővebben lsd.: https://aoisakura.blog.hu/2018/10/29/baratsag_egy_nehez_korszakban

kép: https://www.zoommovie.com/en-my/product-10923.html?t=irozuku-sekai-no-ashita-kara