Sindzsi: Hétköznapi mesék
Karomnyomok
A konyhaasztalnál ült. Bár már felkelt a nap, a környékre még a hajnali álmos csend telepedett, csak a madarak csivitelését hallotta. Macskája előbukkant a konyhából nyíló folyosón, leült, mosakodott egy ideig, majd felállt, a falnál felnyújtózkodott, mintha csak fogást keresne mellső mancsaival. Körmeit is kieresztette, a kellemetlen karistolás csak még borzongatóbb volt ebben a csöndben.
Ahogy ezt a szokványos kis jelenetet nézte, elkomorult, tekintete elfelhősödött, már máshol járt. Eszébe jutott a tegnap érkezett csomag, a testvére küldte, néhány ajándék volt benne.
Sosem voltak, azok az igazán jó testvérek, az egyetlen, ami összekovácsolta őket a szenvedés volt, a szüleik okozta fájdalom, az ellenük érzett harag. Azonban az apjuk halála után úgy tűnt, ez a közös láncszem is meggyengült (vagy soha nem is létezett?). Azóta már közel tíz év telt el, kétszer, ha találkoztak, egyébként néha napján írtak egymásnak.
Amikor apjuk meghalt, tetemes problémát és adósságot hagyott maga után. Testvére is már majdnem nagykorú volt. Ettől függetlenül azt megértette, hogy akkor még nem állt készen, vele ellentétben nem utasította vissza az örökséget. Ám még évekkel később is mérgező anyjuk mellett volt, ezt nem értette, miért nem használta ki a lehetőségeket, hogy saját életet kezdjen? Helyette hagyta, hogy a nagy nehezen rendeződő helyzet után újabb terheket verjen rá. Nem értette, mivel tudja ez az átkozott nőszemély magához kötni? Annak ellenére, hogy minden alkalommal panaszkodott rá, egyértelmű volt, hogy kihasználja, és mindenféle értelemben tönkre vágja így az életét. Honnan ez a tehetetlenség? Akárhányszor beszéltek, és próbált megoldást ajánlani számára, mintha menekülne, csak kifogásokat sorakoztatott fel érvei ellen.
Az apjuk halálakor ő is bizonytalankodott, de tudta, ha nem lép, végérvényesen bedarálja őt is az átkozott családja beteges atmoszférája, egész életére fogoly lesz. Ne szépítsük, mentette magát, eszébe sem volt két olyan ember utáni feltakarítással tölteni élete további részét, akik éppen eleget bántották. Az egy dolog, hogy ők saját kardjukba dőltek, ő nem kötelező így tenni. Ha máshogy nem is tudott segíteni, ezt próbálta a testvérében is tudatosítani, de a mai napig se hatott, annyira nem, hogy cselekvésre ösztönözze. És nem értette, miért?
Talán ahhoz van köze, hogy az anyja testvéréhez mégis kötődött? Őt nem akarta, őt elutasította, őt csak akkor próbálta meg „szeretni”, ha kellett valami, őt átverte és megalázta, a testvérével azonban más volt. Nem mintha testvérét ne érte volna el időnként a dühkitörései vihara, de mindig eljátszotta utána a békülési játékot. Persze, ezt neki is próbálta egy párszor beadni, ám őt ez undorította. Legyünk őszinték, az anyja egész lénye taszítja a mai napig. De hogy lehet az, hogy a testvére látja, tudja, milyen, szenved tőle, és még mindig inkább tűr?
Talán ő maga rontotta el annak idején, mert – valljuk be – nem is akarta magára venni a testvére felnőtté válásáig hátra levő idő mindenféle terhét. Persze, neki is megvolt akkor a maga gondja, azonban nem tudta elhessegetni a gondolatot, ha nagyon akarja, talált volna megoldást, de ő mindenek előtt szabadulni akart. Erre itt ez a csomag… Mint egy rossz vicc.
Újra a macskára emelte tekintetét, majd a falra, azon nem látszottak karomnyomok. Nem hát, azok benne voltak, és nem macska hagyta őket, hanem a bűntudata. Kirakta a megmaradt fél szendvicset, elment az étvágya. Ahogy belépett a nappaliba, hogy egy újabb könyvet keressen a hosszú busz útra, tekintete azonnal arra a csomagra esett. Úgy bújt meg a polcon, akár egy lesben álló kém, hogy megfelelő időben rávethesse magát. Száját kesernyés íz árasztotta el.
