E könyv főhőse, akinek története rengeteg életrajzi elemet tartalmaz, arról mesél, milyen belső küzdelmeket folytatott már fiatalkorától kezdve homoszexuális és bizarr halálvágya miatt, ami sem a társadalmi modellel, sem családja elvárásaival, sem saját akaratával (vagy azt is mondhatjuk, ideális énjével) nem volt összeegyeztethető.

Mindamellett, hogy egyetértek „a személyiség mechanizmusát szemlélés” okozta szenvtelenséggel, még ezen is átsüt a szenvedés, az a szívfacsaró, már-már tragikus hősiesség, ahogy szereplőnk mindennek ellenére próbálja teljesen magáévá tenni maszkját, és beleszeretni egy nőbe.

A regényben hősünk személyes akarata és a társadalmi modell kéz a kézben járnak, persze, van példa ennek ellenkezőjére. Mindazonáltal számomra döbbenetes, sokan mennyire nem értik, hogy már-már törvényszerű, az egyén vágyik az elfogadásra, amit sok esetben azzal kaphat meg, ha megfelel az adott társadalmi modell követelményeinek. Könnyen, természetesen jut egy fiatal arra a következtetésre, hogy másnak kell lennie, erőszakot kell vennie magán, ha egy bizonyos modellben nő fel, amitől ő különbözik. (És ez nem csak a szexualitásra vonatkozik.)

Bizonyos szempontból érthető azok értetlensége, akik abba a csoportba tartoznak, ahol nagyfokú egyezés van a személyiség és az uralkodó társadalmi modell között. Nem csoda, ha értetlenül állnak azok belső feszültsége, szenvedése előtt, akik nem egyeznek, akik szignifikánsan különböznek, és (még) nem képesek ezt „kezelni”. Vannak ugyanis olyanok, akikről szinte lepereg minden ilyesmi, ám ha nem ilyen „szerencsés” valaki, akkor sok önmarcangolásban, szenvedésben van része, ami nem egyszer meg is betegíti az embert. Ezért tartom fontosnak ezt a témát, a változás csak akkor várható, ha nem söpörjük szőnyeg alá a „mások”, a normától eltérők létezését és problémáikat. Nem arról van szó, hogy – ahogy a kritikus emberek szeretik megfogalmazni – mindent lehessen, és ne kelljen viselkedni, ez nem azt jelenti, hogy minden szabályt rúgjunk fel. Nem egyenlő azzal, hogy például hagyom a gyerekemnek, hadd rugdosson másokat, hogy szabadon kárt okozhatunk, vagy megalázhatunk másokat stb. (Bocsánat, de komolyan kínos számomra, hogy ezt külön el kell magyarázni.) Azt is szükséges megemlíteni, hogy az elfogadást nem úgy kell érteni, neked kötelességet szeretni, egyetérteni, szó sincs ilyesmiről. Annyi csupán, hogy ami számodra nem természetes az attól még lehessen köztudott, valid opció, amitől a másik más, de ember, és nem alázod meg azzal, hogy elhordod mindenfélének. Lehet egyet nem érteni, ám azt ki lehet fejezni szépen is, anélkül hogy a sárba tipornád a másikat, bár megjegyzem, nem muszáj mindig reagálni valamire.

Végezetül fordítsunk egy kis figyelmet arra, miért fontos itt, hogy nem a társadalmi modell és személyes életsors ellentéte szerepel, hanem a személyes akaraté (az életsorssal szemben).  Pontosan azért, mert van, akinél nem jelentkezik a társadalmi modellnek való megfelelni akarás, nem törődik vele, vagy a konfliktus egyáltalán nem ahhoz tartozik. Plusz könnyű olyankor azt mondani, hogy hát mit számít az. Amikor azonban saját részeink kerülnek egymással háborúba, az súlyos, megkerülhetetlen, olyasmi, ami elől nem lehet elmenekülni, és ami egy külső modellnek megfelelő embert is sújthat. Amikor bármennyire is szeretnél valamilyen lenni, vagy nem lenni, de képtelen vagy rá, akárhogy próbálkozol. Bár tudom, manapság ez is tabu, hisz ma az a trendi, hogy bármit képes vagy elérni, csak épp azzal nem számolnak, hogy vannak korlátaink, hogy a személyiségünk bizonyos részben nem a mi alkotásunk, amit szabadon formálunk. És ki tudja, ez milyen torzulásokat okoz és mennyi szenvedést, mennyi pocsékba ment energiát eredményez.

Misima Jukio, Egy maszk vallomásai, jelenkor, 2018.

kép: https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/egy-maszk-vallomasai

[1] Az ismertetett kiadás hátsó borítóján idézik.