Tavasz délutáni idill így húsvét előtt pár nappal: ülök az asztalnál, zenét hallgatok, kintről kellemes langyos levegő surran a szobába, a macska a lábamon összegömbölyödve alszik és dorombol, már amikor épp el nem felejti és kihagy egy-egy ütemet… És egyszer csak, mint egy orgyilkos kése áldozata testébe, úgy hasít ebbe a halk zenével aláfestett csendéletbe az alsó szomszéd anyuka rikácsa: Dögölj meg, hülye gyerek!

Szép napunk van ma, ja, hát náluk meg ez a családi idill, nem is értem, pedig ahogy a nagykönyv írja, apuka és anyuka házasságban éltek és nevelgették nem egy, nem kettő, hanem a bűvös négy gyereket. (Yep, megérkezett Irónia kisasszony is.) No, igen, a nagykönyv ritkán áll köszönő viszonyban az élettel, mert hiába e csodás életviteli terv propagálása apuka egy seggfej, anyuka meg idegbajos, a gyerekek meg ebben nőttek fel, apukáék elváltak. De haladjunk! Nincs itt semmi látnivaló.

Szóval Húsvét, tudjuk, ünnep, amit a naptár lapjain rikító pirossal tolnak az ember arcába. Miről is szól ez? Ó, nem kösz, nincs kedvem végigvenni a vallás- és egyháztörténetet, oké, nem is tudom én az egészet. Tudjuk, keresztre feszítés, feltámadás, igen meg a tojásfestés és a nyuszi, bár utóbbiak nem az egyház felügyelete alatt állnak. Félretéve ezt a régi maszlagot, mit is ünneplünk most? A hangsúly a moston van meg rajtunk, akik, még ha tisztában is vagyunk az előzményekkel, mégse igazán érezzük ezt át, mert esetleg nem vagyunk vallásosak, vagy épp ünneplősek.

Én egyik se vagyok. Figyelembe véve, hogy nálam a hit nem szükségszerűen kapcsolódik a vallásossághoz, amúgy meg egy szociálisan alulfejlett, a depressziójával időszakosan egy háztartásban élő egyed vagyok. Talán ez a magyarázata annak, hogy amennyire emlékszem, sose ünnepeltem semmit igazán, belülről jövően, annak, hogy csak tépkedem életem virágának éveit, egyszer majd elfogynak, és jobbára úgy állok az egésszel, mindent megélek akkor amikor. Nem igen tudok kijelölt időpontban örülni valaminek, még akkor sem, ha kötődöm hozzá, pláne-sőt ha a legkevésbé sem érint meg. Oké, tudjuk, nem én vagyok a színvonal, sem az átlag, példa meg aztán még kevésbé, ugorjunk!

Azért ettől függetlenül érdekelne a válasz a kérdésemre. Szokott valaki egyáltalán ilyenen gondolkodni? Hogy mi is a lényege egy-egy ilyen kiemelt napnak? Jó a karácsonynak újraadtunk valami hellyel-közzel általános, megélhető (bár kissé álszent… rendben, nem kötözködöm) jelentést, az a szeretet ünnepe. És a húsvét? Ha nem vagyok keresztény, meglehetősen hidegen hagy, hogy a Jóisten fia, aki meghalt a bűneimért e napon feltámadt. Ez nem az ellen szól, aki ezt ünnepli, csak hát ez nem mindenki. Ma már nem ez az általános. Akkor mi értelme ennek? Egy ünnepnek, akárcsak egy szimbólumnak akkor van jelentősége, ha nem üres héj csupán. Tudunk mi e héjba bármi mást tenni? Ha nem, akkor mit ünneplünk? Ünneplünk egyáltalán még, vagy ez csak olyan nap, amikor nem azzal kelünk fel, hogy irány a suli, meló (már akinek, ugye)? Amúgy nem kontraproduktív egy kicsit ez az egész kijelölt ünneplősdi? Előbb-utóbb beleun az ember, ha mindig ugyanazt kell tennie/tettetnie.

Vagy csak én vagyok ennyire szétcsúszva, ebben az évben különösen jól időzített a nyuszi. Mindjárt apám születésnapja, nem sokkal később az enyém. Az is érdekes, mit ünneplünk ezen, azt, hogy egyre közelebb araszolunk a halálhoz? Bocsánat, morbid vagyok. Nem véletlenül jut ez eszembe, apám már kézen fogta a kaszást, önként, nem is olyan sokkal az ötvenedik születésnapja után. Tudom, tudom, az a múlt, ezt közöljétek már az agyammal is, hátha ti többre juttok. Mert ha akarom, ha nem (inkább az utóbbi), akkor is csak az a pocsék hangulatú ünnepség jut eszembe ilyentájt, amikor az ő ötvenedik születésnapját ünnepeltük. Az enyém meg hagyjuk is!

Persze, felmerül, nem szeretném az életem, az örömöt, a hálát valamiért, hogy ilyen lehangolt vagyok ezektől? Nem, azért ennyire nem vagyok elcseszett, vagy csak szeretném ezt gondolni. Vannak oltári rossz élményeim meg egy fura személyiségem, aminek köszönhetően többet ad, jobban kapcsolódom ahhoz, amit csinálok, legyen az bármilyen projekt, egy apró, hétköznapi pillanat, egy jó könyv, zene, egy nyugodt, idilli órácska, vagy… Szóval ilyen kis semmiségek, amelyek lehet, nem hangzanak olyan jól, mint egy ünnep, hát halál rám.

Ao ünnepélyesen lelép.