[Maga a sötétség]

Azt mondták, ez a sorsunk, ami elől nincs menekvés. Hittük hát, hogy eljön a nap vagy éj, amidőn találkozunk a szellemmel, aki társunk lesz, életünk lényegének összefoglalója és vezércsillaga, lelkünk tévedhetetlen tükre.

Hozzám azonban senki nem jött el sem álmomban, sem éber látomásaimban, kortársaim szép lassan mind „elkeltek”. Ahogy fogyatkoztak mellőlem, úgy lettem egyre elkeseredettebb. Mivel idővel már egyáltalán nem tudtam aludni, módszereket kezdtem keresni, amivel előidézhetem a találkát. Különféle főzeteket ittam, füstöt szívtam, éheztem, szomjaztam, napokra elvonultam az erdő mélyére, meditáltam, de semmi sem történt azon kívül, hogy mind testileg, mind szellemileg ramaty állapotba kerültem.

Miután egyedül én maradtam, akiért nem jött el a szelleme, az emberek nagy ívben elkerültek, a szüleim rám sem néztek, és néha éjjel hallottam fojtott beszélgetésüket, ahogy gondterhelt sóhajokkal szabdaltan azt taglalják, vajon mi lehet velem a baj.

Ez szöget ütött a fejembe. Baj? Valóban olyan rossz lenne, hogy különbözök? Sőt én magam leszek ettől rossz, valamiféle ártó lény, mint ahogy kezelnek? És ha akként kezelnek, látnak, már nyilván azzá is válok?

Egyszer aztán, amikor e gondolatok teljesen magukba szippantottak, akár egy ellenállhatatlan erejű örvény, éppen kint sétáltam a közeli tó partján, megjelent ő. Az első percben azt hittem, ember, talán egyre mélyülő magányomnak köszönhetően. Akkorra már világossá vált számomra, bármilyen is vagyok én valójában idebent a testem és elmém mögött, itt senki sem lesz a szerelmem vagy a barátom, mert nem látnak mást, csak valakit, aki nem teljesítette be a mindenkire kiszabott sorsot. Majd feltűntek különböző jelek, amiből rájöttem, ő nem ember és egy látomásba zártak.

A tó közepén állt, a levegő vibrált, ahogy a nyári forróság idején szokott, pedig már jócskán benne jártunk az őszben. Magas volt, alkatát eltakarta a bő köpeny és nadrág, mindkettő koromfekete, vörös szegéllyel, bőre olyan fehér, amilyet még sose láttam. Hosszú egyenes haja csillogó fekete és fehér tincsek keveréke, de a fehér szálak a hirtelen ránk boruló éjszakában ezüstté válnak, majd a minden átmenet nélkül ránk köszöntő napsütésben aranyként ragyognak. Szemei a leggyönyörűbb vörös árnyalatban pompáznak, amit csak valaha láttam. Tekintete átható, mindent tudó és vonzó a szó szoros értelmében. Mire feleszmélek, már a tó felszínén sétálok felé, megrémülök, ő megszólal:

- Csak rám nézz!

Amint ismét a szemébe néztem, pupillájának feketéje elnyelt, eltűnt körülöttem minden, mintha csak egyenesen a sötétség szívébe jutottam volna. Hamarosan megtudom hasonlatom mennyire pontos és találó volt.

Nem látok semmit, fázom, és mély szomorúság jár át, aztán hangokat hallok, úgy, mintha a beszélők közül az egyik a szobán kívül lenne, amiben én vagyok, míg a másik, akiben felismerem a szellemem, maga az engem körülölelő tér lenne.[1]

- Mostantól a neved Kuroi…

- Ezt nem gondolhatod komolyan! Ők a te teremtményeid, és mégis hagyod, hogy mindent átformáljanak?

- Tudod a válaszom.

- Persze, persze a szabadság, de hol az én szabadságom? Vagy a saját fiadnak az nem jár?

- Sajnálom, hogy ezt kell tennünk. Én sem ezt szerettem volna, azonban a te feladatod, hogy magadra vedd a sötétség sorsát minden terhével.

- Te könnyen beszélsz! Nekem kell megtestesítenem számukra mindazt, ami rossz, míg te sütkérezhetsz a fényben…

- Látod? Már most tökéletesen csinálod… Ez az egész nem rólunk szól, hanem róluk.

- Épp ez a baj, hogy az ő kívánságuk, ostoba cselekedetük ennyit ér!

…

A hangok eltűnnek, sötétség és némaság vesz körül, csak érzések érnek el hozzám. Bánat, magány, harag, mely később gyűlöletté mélyül. Olyan élesek ezek az érzések, hogy már-már nem is tudom, ezek még Kuroihoz tartoznak vagy hozzám.

Éppoly hirtelen szakad vége a látomásnak, ahogy kezdődött. Szertefoszlik a sötétség, és én újra a tóparton állok, közel-távol egyetlen lélek sincs.

A következő hónapban semmi se változott, senkinek se meséltem a szellememről, volt egy olyan sejtésem, ha változtatna is bármit, hogy tudomást szereznek Kuroi látogatásáról, az csak rosszabbá tenne mindent, elvégre oly nagyon áhított szellemem maga a sötétség, a gonosz megtestesítője nekünk, embereknek.

Ahogy teltek-múltak a napok egyre kevésbé tudtam elhitetni magammal, mint az elején, hogy nem akarom többé látni őt, hogy épp úgy gyűlölöm, akárcsak ő minket. Végül be kellett látnom, képtelen vagyok nem arra gondolni, igazából mi tettük azzá, ami, képtelen vagyok nem emlékezni az érzésre, ami ott lüktet még mindig benne, hogy az, amit mi látunk, fáj neki, hogy nem tudja így szeretni magát, mert nem az, akinek/amilyennek született. Egyszerűen képtelen vagyok nem szeretni.

Így aztán, amikor egy hónap után újból megpillantottam, életemben talán először, igazán boldog voltam. Felém nyújtotta a kezét, és megkérdezte:

- Szeretnél velem jönni? Lenne számodra egy feladatom.

Én gondolkodás nélkül bólintottam és megfogtam kezét…

A Pokolban élek az óta…

Mostanában alig látom, pedig szeretném még egyszer látni, mielőtt lejár az időm.[2]

[1] Az ezt követő szövegrész sajnos helyenként hiányos, olvashatatlan, ezért képtelen voltam teljesen rekonstruálni. S. I.

[2] Ezt a történetet elődöm naplójában találtam, mivel az eredeti Kuroiról szóló mesét kitépte a könyvből és eltüntette, ezért ezt illesztem be a helyére. S.I.

Kage megjegyzése: Egyik Shinwano Ichigo sem az, akivel én találkoztam. A történet igen talányos, ha igaz, akkor az első Másolót Kuroi hozta ide, de lehet, hogy egy más formájában az óta is ő a szellem, aki kiválasztja őket. Azt viszont nem értem, miért. Továbbá döbbenetes maga Kuroi története, első pillantásra azt mondanám, tökéletes csali, de én láttam Azayakana arcát, amikor végzett Akumával (Kuroi egyik formájával), hallottam a szavait, melyek ezt a történetet támasztják alá, legalábbis részben. (lsd. az Angel with a shotgunban)