Cím nélkül
Üdvözlet mindenkinek!
Először is egy gyors infó, azért rakom ide, hogy az is lássa, aki facebookon nem követ: a következő kettő vagy három hétben nem leszek, csak a regényből fogok heti egyszer feltölteni. Azaz július 1-én vagy (valószínűbb) 7-én jelentkezem újra a többi bejegyzéssel.
Másodszor szeretnék egy kicsit írni arról, mi az oka egy-egy ilyen hosszú szünetnek, aki nem tart igényt erre az információra, az nyugodtan tekintsen el a bejegyzés többi részétől, a lényeg fent van.
Aki facebookon követ, az tudja, hogy alkalomadtán vannak ilyen szünetek, amiről eddig vagy nem írtam igazán, vagy kimentettem magam az egyéb teendőimmel. Utóbbiak persze mindig akadnak, és rendszerint képes vagyok menedzselni is őket a bloggal együtt. Az igazság az, hogy amikor nem jelentkezem, pláne ilyen hosszú időn keresztül annak az az oka, hogy "a depressziójával időszakosan egy háztartásban élő egyed vagyok" - ahogy azt Ao megfogalmazta. Ez a bejegyzés most nem csak magyarázat, de célom az is, hogy aki esetleg hasonló cipőben jár, vagy nem érti azt, aki a környezetében ilyen, annak nyújtsak egy kis támaszt/betekintést.
Depresszió, ez valami olyasmi, amit sokan nem értenek, vagy félreértenek. Részben azt tudom mondani, nem csodálom, hogy ez így van. Nehéz elképzelni ezt, mert bár szomorú, bánatos ugyan mindenki szokott lenni, sőt időnként megéli, hogy kedvetlen és a hócipője tele a világgal és mindennel is. Akkor is, ez messze nem ugyanaz. Nem ugyanaz, mint amikor hirtelen minden, ami jó, ami fényt hoz az életedbe, ami reményt ad elveszik a szemed elől, amikor nemhogy nem bízol a jövődben, de leginkább részese sem akarsz lenni, amikor bármit is szeretsz egyébként csinálni, azt sem tudod megtenni és/vagy élvezni. Amikor gyűlölöd magad. Minden értelmetlen, reménytelen, monoton és élvezhetetlen.
Én ezzel az állapottal már jó ideje meghitt viszonyban vagyok. Jön és megy, évente többször. (Cirkuláris depresszió, ami nem összetévesztendő a cirkuláris elmebetegséggel, alias mániás depresszióval.) És évente legalább egyszer biztos, hogy abban az állapotban találom magam, amikor képtelen vagyok ezzel együtt ugyanúgy folytatni a napi rutinomat, szokásos életvezetésemet, pedig meglehetősen utálom, amikor ilyen használhatatlan vagyok. Csakhogy egy-két példát mondjak: nem tudok aludni, vagy épp túl sokat alszom, normálisan, ha valami elintéznivaló van, akkor azt hamar megcsinálom, na ilyenkor nagyjából csak hosszas önmagam noszogatása árán sikerül. Hiába vannak ötleteim az írásaimhoz is, csak ülök a gép előtt bambán. Most is már egy órája tökölődöm ezen (Elnézést a vulgaritásért, ez is inkább magamnak szól, ilyenkor masszívan dolgozik bennem az önutálat is). Fásult vagyok, szorongok, nincs étvágyam, még olvasni sem olvasok, mert nem élvezem a könyvet. De nem folytatom. A lényeg, hogy higgyétek el, senki sem szeret ebben lenni. Nem azért van, mert nincs mit csinálnunk, vagy túl jó dolgunk van. A depresszió hátterében sokféle dolog állhat, az azonban biztos, senki se élvezi. Egyszerűen van, és van, akit nem hoz helyre teljesen a terápia, vagy nem engedheti meg magának, a gyógyszerek is mindenkinél más megítélés alá esnek, sok mellékhatásuk lehet és a többi.
Mint már mondtam, én ezzel együtt élek, és ez azzal jár, hogy évente egyszer-kétszer hosszabban szabadságolom magam, aztán úgyis helyrerázódom, néha segítséggel (néhány évente visszajáró vendég vagyok a pszichológusnál), legtöbbször a nélkül. Nehéz ilyenkor türelmesnek lennem, de szükséges, és ha lehet, tőletek is azt kérem, ha van a környezetetekben hasonló személy és segíteni nem is feltétlen tudtok, legalább legyetek megértőek és türelmesek, amennyire tőletek telik. És ha lehetséges, én is kérek egy kis türelmet, és köszönöm azoknak, akik olvasnak.
