A minap kénytelen-kelletlen betértem egy hivatalba a lejárt személyimet intézni. Húzódozásom oka nem a várakozás, az időpazarlás volt, egyébként is nagyjából fél óra alatt végeztem; hanem az a jelenség, amit emberként lehetetlen megkerülni, nevezetesen a kommunikáció. Félreértés ne essék, amíg elég a puszta lényeges információkat megosztanom és megkapnom, nincs vele semmi gondom.

A probléma ott kezdődik, hogy a legtöbben nem így működnek, már-már kényszeresen igyekszenek kitölteni a csendet bármivel. Az ügyintéző hölgy is így tett, amikor az adataim bepötyögése közben megjegyezte, milyen szép nevem van, majd hogy semmi választ nem kapott, zavartan közölte, biztos sokan mondják ezt, és többet nem szólt hozzám, csak az ügylet végén elhadarta a további menetet. Kicsit sértődöttnek tűnt.

Persze, nem hibáztatom, én voltam az, aki hiába tudta, hogy annyit kellett volna kinyögnöm: köszönöm, mégse tette. Nem tudta, milyen nehezen beszélgetek, hogy mennyi helyzet van, amikor fogalmam sincs, mit reagáljak, ezért általában hallgatok és/vagy mosolygok csak. A másik eset, hogy tudom az adott helyzetre előírt formulát, hogy mit illene olyankor mondani, de képtelen vagyok rá, mert az nem lenne őszinte. Jelen esetben például lehet, hogy ő tényleg úgy gondolja, szép a nevem, azonban számomra valami utálatos dolog. Polgári nevem említése visszhangot ver elmémben és felidézi mindazt, ami a családom, és az minden csak nem pozitív. Nem mondhatom hát jó szívvel ki azt, hogy köszönöm, amit mondanék, ahhoz meg semmi köze egy ismeretlennek, sőt ha valóban megtettem volna, csupán még döbbentebben folytatja napját.

Ráadásul már amúgy is annyira lefoglaltak a visszhangok, hogy a második megjegyzését már alig hallottam meg, és mikor mégis felfogtam, egy igent préseltem ki magamból. Ahelyett, hogy rázúdítottam volna valami epéset arról, hogy mennyire irritál, hogy milyen ostoba dolog ez, nem én választottam ezt a nevet, semmit sem árul el rólam. Lehet, hogy a hallgatásom se túl udvarias, de mindenképp kedvesebb, mint hagyni, hogy a visszhangok által vezérelt szavak kiömöljenek.

Volt régebben egy barátnőm, nem romantikus értelemben, csak közel álltunk egymáshoz, annyira legalábbis, hogy tudtam róla, mennyire nem elégedett az alakjával. Én ugyan nem láttam benne semmi rosszat, nem volt gebe, viszont kiskamasz korától kezdve elkísérték anyja szavainak visszhangjai, sosem talált tőlük nyugalmat.

Egy nyáron ültünk a forró, kivénhedt buszon, amely életében nem látott még klímát, de az ablakait meg se lehetett mozdítani. A barátnőm hosszú, bár lenge nadrágban, valamivel arrébb, a forgóban állt egy másik lány rövidnadrágban. Nagyjából olyan alkata volt, mint a barátnőmnek, aki megjegyezte, hogy nem kellene ekkora combokkal ilyen rövidnadrágot felvenni. Hiába tudtam, anyja szavainak és saját önutálatának visszhangjai ezek, meghökkentem. A lány is meghallhatta barátnőm szavait, mert zavartan lesütötte a szemét.

Ez felidézett bennem egy nem túl kellemes emléket. Az érettségink utáni nyáron az osztályfőnökünk tartott egy kis kerti partit nekünk. Igazából fogalmam sincs, minek mentem el, senkivel sem voltam olyan jóban, hogy nagyon hiányozzon a társasága, talán csak nem akartam otthon lenni. Örökös dilemmám volt ez, se itt, se ott nem volt jó, csak magamban tudtam jól lenni, egy könyv vagy egy kis zene társaságában, netán a folyó locsogását, a szél zúgását hallgatva. A bal karom alsó része és a kézfejem gipszben volt, nem sokkal előtte ugyanis belevágtam sarlóval, nem direkt, csak meleg volt én meg hoztam a szokásos formámat. A mai napig látszik a sebhely a középső és mutató ujjam alatti bütyöknél, időnként ma is fáj. A gipsz azért kellett, hogy három-négy hétig ne mozgassam az ujjaim, mert mindkét ujjamhoz vezető inat is részlegesen átvágtam.

Természetesen egyik osztálytársam rákérdezett, mégis mi történt, én meg elmondtam. Az első és egyben egyetlen reakciója az volt, hogy kinevetett. Ez rosszul esett, akkor én is ugyanolyan zavarban voltam, mint ez a lány lehetett. Tudom, van, aki most azt gondolja, keserű, humortalan ember vagyok, aki nem képes a saját hülyeségén nevetni egy jót. Neki sejtésem szerint egyrészt megvan a kellő önbizalma, önbecsülése, másrészt számára a humor sosem volt aknamező. Nekem ellenben igen. Gyerekként sosem tudhattam, hogy apám aktuális nevetése mit takar, volt, hogy örömöt, máskor azonban érthetetlen módon olyan dühroham következett utána, ami elől legszívesebben elbújtam volna. Talán ez is közrejátszik abban, hogy szorongást kelt bennem a kommunikáció, hogy leizzadok, ha nem tudom azonnal felismerni a másik szavai mögött rejlő szándékot.

Osztálytársam nevetésében a szüleim, más társaim szavainak visszhangját hallottam. Hülye, őrült, béna, szerencsétlen, még ezt sem tudod megcsinálni… Vajon abban a lányban mit szólaltatott meg barátnőm keresetlen megjegyzése? Vajon a kommunikációnk mekkora részét teszik ki ezek a visszhangok?

kép: https://www.absolutearts.com/painting/acrylic/joy-whiddett-echo-in-the-water-1222532362.html