Épp ilyentájt futottunk össze másodjára, amikor sokan mások a temetőbe igyekeznek, hogy rendbe tegyék a sírt, aztán a kijelölt napon kizarándokoljanak ismét halottaikhoz. Mi nem mentünk, csak beszélgettünk. Ő aztán felhozta a témát, miután az épp beállt csendben egy középkorú nő elég hangosan azt tárgyalta ki a meglehetősen érdektelennek, unottnak rémlő férfi társaságának, hogy milyen virágot rendelt a sírra, ami egész biztos az összes többi rokonét túlszárnyalja. Erre jegyezte meg, hogy ő épp ezért nem megy már a temetőbe...

Nem a halottakat kerülöm, sokkal inkább az élőket. No meg ezt a bizarr érzést, ami apám temetésén is átjárta az őszi nap nyálkás, hűvös levegőjét (pont így november elején volt). Ott kellett állni a tekintetek kereszttüzében és a megfelelő érzelmeket megfelelő mennyiségben produkálni. Én ezt a nyomást sokkal erősebben éreztem, mint bármi mást, talán a dühömet leszámítva, mert minden egy hazugság volt. Hazug beszéd, hazug emlékek, anyám hazug érzelemnyilvánítása. Hazug volt a halál is, titkokba öltözött, nem tudod, miért halt meg, nem tudod, hogyan, csak eltűnt, aztán egy holttest került elő, amit nem is láttál, még fénykép sem volt róla, csak az urna, benne ki tudja , mivel. Hazug, hamis apa volt egy épp annyira hamis családban. És persze hazugok voltak a könnyeim és a remegésem, nem őt sirattam, hanem ordítani akartam, ahogy a torkomon kifér.

Eltart egy pár percig, míg megnyugszik. Én várok, tudom, hogy erre most szüksége van és jönni fog még.

Érdekes, hogy mennyien egyértelműnek veszik, aki egyszer találkozott a halállal, az már jól ismeri, ugyanazt tudja, ugyanazt élte át, mint mindenki más. Holott, ahogy mi változunk, és változik a világ követve lépéseink - persze, ezt csak mi érezzük így - úgy a halálnak is megvan a maga metamorfózisa. Más, amikor először halljuk, amikor látjuk, amikor ismerőst visz, más attól függően, ki volt nekünk az illető. Nem a címkéjére gondolok, nem az számít, hogy apa volt vagy "csak" egy barát, szomszéd, a mi közös történetünk a lényeg és az, aminek én azt éreztem.

Mérhetetlen szomorúságot tükröző kesernyés mosoly jelenik meg arcán.

Amit érzek... Nem tanultam meg igazán kapcsolódni, ki tudja, azt, akire azt mondom, szeretem, azt jobban gyászolnám-e... vagy az is ilyen távoli lenne? Szinte szenvtelen. Nem mintha vágynék e tudásra.

Belekortyol a teájába, ami már nem eregeti magából gőzeit.

Gyerekként sokat jártam a temetőben. Ilyenkor mindig az volt a legsarkalatosabb pont, mikor lesz fagy, meg az, hogy jól nézzen ki a sír, nehogy megszóljanak. Aztán elsején mentünk mind. Rendszerint mi mentünk elől, én és ő, az apám. Anyám a húgommal valahol hátul kullogott, nem fűlött a foguk a dologhoz. Anyám szülei még éltek akkor...

Na, tessék, mégis csak volt már olyan, aki meghalt és akit szerettem. Közben pedig szinte nincs is emlékem nagyapám temetéséről, bár apám után halt meg. Az rémlik, hogy ott maximum könnyes volt a szemem, és hogy mennyire más volt a légkör. Végeredményben viszont azt hiszem, én éppoly fogyatékos maradtam.

Nevet, ami meglep, de amint folytatja, megértem.

Milyen trükkös is az emberi elme! Előhúzta nagyapámat, hogy elfedje a beindult emlék folytatását. Azt, hogy gyerekként sokáig apás lány voltam, még a negatívumok ellenére is, akkor is volt, hogy bántott, ennek dacára hozzá tudtam ragadni (igen, ragadni), aztán jött a rombolás... előbb csak az elmében, a szívben, az enyémben, majd évek múltán a fizikai lény összeomlása. Addigra azonban már menthetetlen volt minden.

Temetőben akkoriban nemcsak úgymond így szezonban fordultam meg, hanem év közben is sokszor, nyáron hetente egyszer-kétszer. Elég hamar az én feladatommá vált apám szüleinek sírját gondozni, ami megint csak fura, ha belegondolunk. Gyerek voltam, és sem a halálról, sem ezekről az emberekről - mit emberekről, hisz csak nevek voltak számomra - fogalmam se volt. De mentem, és nem  is igen bántam, elszabadultam otthonról, és jó hely volt, zöld, békés, csendes. Mindig nézegettem a sírokat, a neveket és néhol a képeket rajtuk, amint vízért mentem a közkúthoz, pontosabban csaphoz talán. Volt a sírok közt egy rendes kút is, tetővel és falécek ketrecével elbarikádozva, különös mementónak láttam és vonzott. Épp olyan megmagyarázhatatlanul vonzott, mint annak az embernek a sírja.

Nem tudtam, és ma sem tudok sokkal többet, miféle ember volt, csak ugyanaz volt a vezeték neve, és mivel igen ritka a mi nevünk, természetesen rokonunk (volt). Miután felfedeztem, elkezdtem oda is járni. Régi sír volt, csupa kő, és csak művirág volt ott. Szomorúnak találtam ezt, őt mintha elfelejtették volna, ezért rászoktam, hogy akkurátusan mindig tegyek oda egy szál virágot legalább, és a szokásos temetőjáráson, mint egy szolgálatot teljesítő katona (az volt egyébként a második világháborúban, ahol repeszt kapott és bár még hazahozták, hamarosan meghalt), vittem az egy darab, külön neki félrerakott mécsest.

És manapság talán valaki más ugyanilyen szomorúnak látja apám szüleinek sírját, ahová az ő urnáját is temették, de vele a halál átváltozott, és nem tudok kimenni oda. Nem mintha nem gondolnék rá... Vajon őt ismertem-e úgy igazán? Tudtam egy történetet, minden más vakfolt, feltérképezetlen terület. Ahogy  az előbb felidéztem a régi emlékeket, láttam - meglehet most először - azokon az estéken a tekintetét, ami valaki mást rejtett, egy olyan történetrész szereplőjét, akit egy számomra lelakatolt könyvbe írtak. Milyen volt az a történet? Milyen fázisokon ment át a halál nála, benne?

Vajon mindezek miatt van az, hogy úgy érzem, a halál bujkál előlem és én előle? Persze, tudjuk, érezzük a másik létezését, de nem látjuk egymást. Aztán egyszer majd vége lesz ennek, addig bujkálunk, mígnem egymásba futunk elkerülhetetlenül. Akkor mi lesz, azt nem tudom.

kép: https://fineartamerica.com/art/paintings/cemetery