Alberico Bianchi 13 évesen egyszer csak a semmi közepén, az Isten háta mögött ébredt. Nem járt arra senki, hiába várt türelmesen üldögélve a jobbára száraz, megsárgult, hosszú gazok tengerében, akár egy madár a fészkében.

Madár az volt mindenféle, - azt tehát nem lehetett mondani, hogy ott volt, ahol madár se jár (meglehet az Isten háta mögött sem helyes, hisz van-e Isten és van-e neki háta?). Voltak madarak, melyek nagyon magasan prédára vadásztak, alacsonyabban suhantak dolgukra, vagy épp csipogva civódtak; egy-egy odaugrált hozzá a földön és fejét félrebillentve mustrálta e különös, tájidegen lényt; ők még nem láttak ilyesmit errefelé.

A madarakkal ellentétben minden gondosan kerülte, a róka azonnal elosont, amint meglátta, az őzek teste rögtön megfeszült, amint megneszelték a helyezkedése közben megzörrenő fű hangját, hamarost megugrottak és elnyelte őket a közeli fák árnya. Egy nyúl ugyan egész közel merészkedett, orra olyan gyorsan mozgott, mint egy szagot kereső ebé, de ahogy felé nyújt, bármily óvatosan is tette, a nyúl elsprintelt.

Néhány óra telhetett el, embernek továbbra sem látta nyomát, de még kísértetét sem. Szomjazott már, így elindult vizet keresni. Sehogyan sem értette, miért került ő ide, akárhogy törte fejét. Később megértette persze, jóval később kibomlott a homály vékony hártyájába csomagolt, düh csokoládéval borított, szomorúsággal töltött bonbon, ami óriási jellemhibájának meggyszemét őrizte. Akkor azonban nem értette, hiába gondolkodott, ő ugyan semmi rosszat nem tett, mégis miért száműzték, miért felejtették itt a semmi közepén?

Mire a kellemes meleg csápjaival cirógató nap zenitjére ért, már határozottan úgy érezte magát, mintha nem is ember lenne, csak egy nagyobbacska elárvult csomag, ami senkinek se kellett. De mivel azért mégsem volt igazán egy csomag, úgy határozott, jó lenne elindulni valamilyen irányba, itt nem maradhat. Majd jó másfél évtized múltán ezt már másképp gondolja, és önként költözik vissza ide a semmi közepére, ami aztán többé nem is lesz a semmi közepe. Addig azonban még hosszú utat jár be.

Kezdve azzal, hogy jó másfél napig gyalogol, mígnem másnap már sötét éjszaka egy településre és benne emberi lényekre bukkan. Közben csak azért nem veszik meg teljesen az éhségtől, mert nagy szerencséjére talál útja mentén némi gyümölcsfélét, bár aztán kiderül, amikor néhány órával később elkapja és megszorongatja a hasmars, valamelyiket mégse kellett volna megennie. A szerencse továbbra sem hagyja el teljesen, azért le-lemaradozik és időnként hagyja, hogy fivére a balsors elrabolja néhány tánclépés idejére. Bár vér szerinti szüleit nem leli, és haza sem jut, legfőképp azért, mert fogalma sincs, hol van az, nem tudja faluja nevét, amit sosem hagyott el, néhányan segítenek rajta, és akad olyan pár is, aki befogadja fiuk mellé testvérnek.

Telik-múlik az idő, hol ráérősen andalog, hol jó tempóban sétál, máskor meg csak elrohan mellette, majdnem fel is löki. Végül azonban ismét csak oda jut, hogy útilaput kötnek lábára, ámbátor ezúttal nem alvás közben, merénylettel távolítják el, egyszerűen szavaikkal és viselkedésükkel kötnek szépséges masnit ajtó felé fordított lábára. Ekkor már érti, kezdi érteni okát, mi vezetett idáig, hogy ez alkalommal négy év után megszabadulnak tőle. Az idő, míg tűrték, itt már felére csökkent, talán, mert mégse az ő vérük.

Annak idején édesszülei nyolc évig bírták, merthogy öt éves koráig nem beszélt. Három éves kora után már kiejtett egy-egy szót, de többet nem. Majd hogy betöltötte az ötöt és már mindenki elkönyvelte, mint hülyét, elmegyengét stb, egyszer csak megszólalt és ajkairól úgy gördültek le a mondatok, akár a víz folyik le a hegyoldalon. Már önmagában ez megijesztette az embereket, már ekkor összesúgtak mögöttük, ha meglátták őket valahol. Természetellenesnek vélték, félelmetesnek, hát miféle ember az, aki évekig nem szól, csak figyel sunyi kis szemeivel, hogy aztán mindent magába szippantva hirtelen mégis érthető nyelven beszéljen? Volt, aki egyenesen démonnak tartotta és azt terjesztette, jobb, ha féltve óvják gyermekeik tőle, mert biztos az ő erejüket és eszüket szívja el, hogy leplezze visszamaradottságát.

Szülei hirtelen, csodás gyógyulása felett érzett öröme eleinte lassan, majd egyre gyorsuló ütemben párolgott el, ahogy a kezdetben aranyosnak vélt őszinte, sőt kendőzetlen megjegyzéseit csak nem akarta kinőni sem fenyegetés, de még ütleg hatására sem. Maradt a türelem, az is inkább a tabu miatt, a saját gyereküket mégse gyűlölhetik,  mígnem annak utolsó cseppje is elfogyott.

Erre akkor került sor, amikor nem elég, hogy már a falu összes lakója haragosuk volt fiuk gátlástalan szókimondásának jóvoltából, de még a bíró előtt is anyja ellen vallott. Valójában pusztán azt tette, amit kértek tőle, az igazat mondta, és az igazság az volt, hogy az anyja nem szükségből, hanem kicsinyes bosszúból lopott a piacon, rossz hírét keltette némelyeknek vagy az árujuknak és a többi.

Vallomásának másnapján a semmi közepén találta magát. Amikor másodjára is kipenderítették, akkor az volt az utolsó csepp, hogy befogadói fiáról elmondta, ő áll néhány másik gyerek terrorizálása mögött, mégpedig azért, mert a szülei olyképp nyilatkoztak a szóban forgó csemetékről és/vagy szüleikről, hogy azt a túlbuzgó utód, aki mellesleg buta, mint a tök, egyenest felhívásnak vette a keringőre. Ezt követően azonban nem tért még vissza a semmi közepére.

Mielőtt ismét meglátogatná a helyet, akkor már önként, a céllal, hogy ott magányosan letelepedjen, és nyugton élje le, ami neki megadatott, bő tíz év telik még el. Az idő alatt megjár még 4-5-6 települést, különfélét, hátha akad egy hely, ahol elfogadják olyannak, amilyen, de csalatkoznia kell. Miután egy helyt, a második vagy tán a harmadik megállójában sajátos odüsszeájának, egy kellemesb s kedvesb embertársa megjegyzi: a te bajod az, hogy nem csupán annyi van, ami a szíveden, a szádon, mindig kimondod, a tabukat is, amihez még a legbátrabbak is csak eltartott kisujjal érnek, ráadásul itt bent - és itt megkocogtatta saját homlokát - teljesen más vagy, mint amit ők embernek tartanak; szóval mindez után újabb stratégiákat próbálgat.

Próbál hazudni, nem sok sikerrel, azaz semennyivel, mivel egész egyszerűen nem áll rá a szája, és amúgy is menten oly önutálat tölti el, aminek hatására kiöklendi az igazat. Sorra vesz olyan opciókat, mint a szelektív hallás és a különféle elkent válaszok, ám mindkettő csupán megfelelő közönség esetén működik, ideig óráig. Csakhogy egyetlen példa álljon itt: leányzó, aki valamely érthetetlen oknál fogva hozzá ragadt, mint légy a légypapírhoz, előállt a kérdéssel, szép vagyok? Rico elengedte füle mellett, témát váltott, de a nőszemély csak visszakanyarodott ehhez mindig, mintha elméjében csak ez az egyetlen vágány létezett volna. Akkor aztán adott egy elkent választ: valakinek biztosan. Ragadványa azonban továbbra sem távozott, sőt ismét forszírozta, nem értvén a választ: de most őszintén. Ő meg kimondta: nem. A kérdező nem volt elégedett, bár azt kapta, amit kért, sértődött arccal, a szokott hangmagasságát egy oktávval túl szárnyalva azt visította: bunkó vagy, és távozott a színről, minek hatására a közelben ténfergők, ücsörgők egyként rázták fejüket bánatosan és bombázták haragos, megvető pillantásokkal.

Minek után volt már bunkó, tuskó, szemét, gondolta, néma lesz, akár a sír. Ezzel csupán két bökkenő vala: a sírnak nemigen vagyon szüksége élelemre - noha a serényen odahurcolt virágok tán erre szolgálnak, node azokat viszik, mint áldozatot az istenek oltárára -, továbbá ha beszélnek is a sírhoz, ritkán várnak tőle választ, még inkább elvétve követelik azt egyre mohóbban már-már belemászva. A sírba vagy az ember képébe.

Megelégelve hát az emberek alkotta világot, fogta motyóját, hátára csapta és elindult a semmi közepére, s ott megtelepedett, mint mókus az odúban. Mindössze akkor merészkedett vissza az emberek közé, ha nagyon muszáj volt.

Eltelt egy év, kialakította a semmi, azaz már valami közepén, kicsike világát. Aztán ez a világ látogatókat kapott, eleinte ritkán, bátortalanul tünedeztek fel, mint az est első csillagai, jobbára vándorok, akik nem ismerték. Csak egy-egy éjre kértek szállást s némi ételt, nem sok vizet zavartak, főként, mert javarészt ők meséltek, hallgatóságra áhítoztak, nem kérdeztek állandóan, véleményt se nagyon koldultak. Nem úgy a három év múltán már hetente érkezők...

Nem tudott róla, holott természetszerű volt, mivel sok helyütt megfordult és igen feltűnő jelenségnek számított, távoztával villámgyorsan helyi legendává, kevésbé szabatos megfogalmazásban a pletykák kétes hírű hősévé ütötték, híre pedig messzire szaladt. Így jelentek meg az emberek a semmi, azaz akkor már valami közepén.

Kisebb részük, mint vakbuzgó szektatagjelöltek, mentorukká kiáltották, és kocsányon lógó, lelkesen csillogó szemekkel itták szavait, illetve csak akarták volna, mert rövid úton elhajtotta őket. Ezek a párák egy másik semmi közepén, ami így már valami lett, birkanyájjá tömörülve megalapították Igaz Élet nevezetű közösségüket, amely aztán rohamos léptekkel haladt az abszolút hamisság felé, ám ez őket a legkevésbé sem zavarta.

Jöttek még azok, akik ha ismerték, legalábbis látták már, ha nem, ugyanarra áhítoztak: cirkuszi látványosságára, őszinteségére, amit egykor úgy gyűlöltek, persze szigorúan ideiglenesen és más, általuk nem szívlelt emberek, jelenségek kárára. Rico egy idő után, hogy megszabaduljon tőlük, gondoskodott róla, ne kapják meg, amit kívánnak. Csakhogy a megszégyenült kárörvendők ígérete még többeket vonzott, ráadásképp megtanult hazudni, s ez oly iszonyattal töltötte el, hogy egyszer csak nyoma veszett. Hová? Merre? Azt nem tudja senki. Talán a semmi közepére, amit féltőn óvott a valamivé válástól, így végül ő maga is elenyészett.