Ez a könyv egy igazán furcsa, a végére azonban egyértelműen, visszavonhatatlanul megszeretett utazás volt számomra. Az eleje valahogy nehézkesen ment, nem tudtam automatikusan és kényelmesen belesüppedni. Ennek két fő oka volt.

Egyrészt a könyv olyan helyeken játszódik, mint Delhi és Kasmír. Nemcsak a helyszínekben idézi meg Indiát, hanem minden részletében, az egész kultúrával, politikával stb. Márpedig ez az atmoszféra, ez a közeg merőben ismeretlen, szokatlan (volt) számomra. Az ismerkedést nehezítette a sok idegen kifejezés, amihez a kiadó semmi magyarázatot nem fűzött. Ezt egyébként nem csodálom, tényleg sok van, ugyanakkor ezekkel apránként megbarátkozunk a történet során, és azért a szövegkörnyezet sokat segít a megértésben. Az ismerkedés tehát tartogatott kihívást, kicsit döcögős volt, de határozottan megérte.

A másik, ami kissé összezavarhatja, elbizonytalaníthatja az olvasót, a sokrétű történet, annak különös ideje, időérzete, valamint maga a történetvezetés. Ezek mind abból fakadnak, amit a könyv egyik szereplője így fogalmaz meg:

„Hogyan mondjunk el egy összezúzott történetet? Lassan mindenkivé válva. Nem. Lassan mindenné válva.”

Érdemes ezzel az idézettel foglalkozni, mert olyan, mint egy útmutató s mint egy minimalista kivonat (ez utóbbiról később esik majd szó). Útmutató, mert rögtön összeáll az amúgy káosznak tűnő egész, amint mindenkivé váltunk, amint minden fontos ember feltűnt a színen. Aki ezt a könyvet forgatja, így utazik, embertől emberig, helytől helyig, tárgytól tárgyig, sőt ezeknek bármely kombinációjában. Mígnem mindenkit (és mindent) megismerünk.

Kezdünk rövid bevezető jelenet után Áftábbal és édesanyjával, akinek hatalmas örömére, amiért fia született, hamar ráborul a félelem takarója, a fiú ugyanis sem nem fiú, sem nem lány teljesen, férfi nemi szerve alatt kezdetleges női nemi szerv bújik meg.

Áftáb habár fiúként nevelik, korán ráébred, ő inkább lányként élne, s eztán hamar bekerül, beküzdi magát a magafajta hidzsrák körébe, ahol harminc évig él, immár Andzsumként. Sőt talál egy kislányt, akit sokáig ő nevel, azonban a feszült politikai és közhangulat miatt, amikor a lányt fiúnak öltözteti és kezeli aggodalma sugallatára, csorba esik kapcsolatukon a lánnyal és társaival is. Andzsum egyre boldogtalanabb és változik, így végül elhagyja közösségét és az őseit, ismerőseit őrző temetőben lel megnyugvást. Ott építi fel előbb otthonát, majd egyre növekvő régi-új közösségét.

E közösségnek két, az egész szempontjából nagyon meghatározó alakja lesz még: egy férfi, aki Szaddám Huszeinnek nevezi magát és egy nő, akit én csak Tilóként jegyeztem meg.

A férfi azért viseli e nevet, mert azt mondja, amikor majd kivégzik, azzal a tekintettel akar meghalni, amit névadóján látott egy videóban. Egyetlen célja ugyanis, hogy megölje a rendőrt, aki miatt apját a szeme láttára, koholt vádak alapján agyonverték, és megtehették büntetlenül, hisz ők az egyik legalacsonyobb rendű kasztba tartoztak.

Ahogy Tiló és édesanyja kapcsolatát is a kasztrendszer nyomorítja meg, mert az anya, hogy szabaduljon az apa alacsony kasztja miatti és a házasság nélküli élet és teherbeesés szégyenétől, állítólag lemondott lányáról, majd később mint nem sajátját örökbefogadta.

Tiló történetével együtt megismerünk három férfit: Múszát, Nágát és azt, aki nekem csak Garson Hobartként maradt meg, bár ez csak valamiféle álnév.

Velük pedig kilépünk Delhi városából és belépünk a forrongó Kasmírba, a militánsok és a hadsereg oldalára is. Utóbbit Garson Hobart képviseli, előbbit Múszá, akit Tiló igazán szeret, ám kapcsolatuk furcsa, rövid találkákra és időszakokra szűkül. Míg Nága mindenféle szempontból olyan köztes alak, mind Tiló életében, aki egy ideig vele él, miután Múszá megrendezi halálát és teljes illegalitásba vonul; mind a kasmíri konfliktus szempontjából, mivel újságíróként, hogy sikeres legyen, kifelé azt közvetíti, a militánsok oldalán van, az igazat írja, mialatt igazából a sereg kottájából játszik.

De miként is kerül össze ez a három férfihez kapcsolódó nő a bosszú szomjas férfival és a temetőbe költözött, halált váró Andzsummal? Találkoznak szinte futólag egy Dzsantar-mantar nevezetű úton/téren, ahol bepillantást nyerünk újabb emberek életébe, akik mind ott tüntetnek, különböző okokból, különböző dolgokért. És e helyt lelnek egy ott hagyott csecsemőt, akit a rendőrök el akarnak vinni, hogy aztán bekerüljön az árvaházba, ám ezt egy ott éhségsztrájkoló férfi, Andzsum, Szaddám és Tiló cselesen összedolgozva megakadályozzák, hogy a végén a temetőben ismét találkozzanak és ott neveljék fel, sajátos kis közösségükben a második Dzsabín kisasszonyt. Az első, vagyis elődje történetét is olvashatjuk, aki nagyon fiatalon halt meg (Múszá lánya volt, de nem Tilótól) egyikeként azon kasmíriaknak, akik ártatlanul haltak meg a konfliktusokban (akkoriban Múszá még nem volt militáns).

Mindezen központi alakok mellett még sok más szereplő bőrébe bújunk a szövevényes mese során, amelynek minimalista kivonata is az említett idézet, főképp a kérdés: Hogyan mondjunk el egy összezúzott történetet? Aminek a címe: A felhőtlen boldogság minisztériuma, ami részben konkrét utalás egy amolyan szent helyre és istenségre, aki többek közt a boldogság istene. Ezen felül azonban, ha a meghatározást és a címet vesszük, az tökéletes tömör meghatározása e könyvnek, melyben a legtöbb szereplő valamely kevésbé szerencsés társadalmi réteg tagja, története bőven rejt magában szenvedést, mindezt ráadásképp körülölelik a különféle romboló politikai változások, eszmék, rendszerek, mégis tanúi vagyunk boldog pillanataiknak, és annak, ahogy ezek a már meggyötört emberek összefognak, hogy a magára hagyott csecsemőnek megadják azt, amit nehéz döntését meghozó édesanyja remélt neki: egy boldogabb életet (vagy legalábbis annak lehetőségét).

Ha pedig kiemeljük ezt a tömör magot, a könyv egy nagyszerű utazás mellett, sokak története lesz. Mert kultúrától, országtól függetlenül nem vagyunk-e mi is ilyenek? Élünk egy ilyen-olyan rendszerrel, környezettel, élünk a saját személyes történetünkkel, átkainkkal, szenvedésünkkel terhelve, és mindennek ellenére időnként csak teremnek boldog percek, és talán mi is igyekszünk enyhíteni más élők szenvedését, esélyt adni nekik a boldogságra.

Arundhati Roy, A felhőtlen boldogság minisztériuma, Helikon Kiadó, 2017.

kép: https://moly.hu/konyvek/arundhati-roy-a-felhotlen-boldogsag-miniszteriuma