Először a piacon történt meg. Éppen sorára várt a zöldséges standnál. Előtte egy középkorú nő állt, aki aztán valami számára ismeretlen gyümölcsöt vett többek közt. Gondolta, meglephetné vele feleségét, de nem értette a nevét, amikor a nő kérte, így amint sorra került, azzal kezdte:

- Jó napot! Mondja csak, mi volt az a gyümölcs, amit előbb a hölgy kért?

Az eladó kétkedő pillantást vetett rá busa szemöldöke alól, miközben az előtte fekvő ládában a krumplikat rendezgette.

- Ne haragudjon, nem értem miről beszél. Az előbb egy úr vett a krumpliból.

Nem értette.

- De hát előttem várakozott a hölgy, és abból a gyümölcsből kért utoljára - mutatott egy ládára.

- Az gránátalma. Ha akar valamit, kérjen, ne akadékoskodjon, várnak itt még mások is! - felelt immár ingerülten a kofa.

Még mindig értetlenül állt a dolog előtt, ám azt kristály tisztán értette, jobb, ha nem firtatja tovább az eladó furcsa amnéziáját. Kért hát a gránátalmából és még néhány zöldségből, fizetett és továbbállt.

Másodjára következő nap látott hasonlót, akkor a feleségével együtt. Délután kihasználva még az őszi napsugarak utolsó melegét sétáltak egyet a városban, majd megpihentek a hangulatos főtér kávézójának teraszán. Itták a kávéjukat és jobbára csendben nézelődtek. A mellettük lévő asztalnál egy fiú ült könyvébe temetkezve. Aztán felvette a jobbján pihenő csészét, úgy tűnt, akkor nyugtázhatta, már csupán egy korty van benne, mert egy pillanatra meglepődés suhant át arcán, majd megvonta vállát és ledöntötte azt a kicsit. Ezután rögvest felállt és a zsebében turkált. A felesége épp akkor mondott valamit, ezért visszafordult felé. Amikor ismét arra felé nézett, a fiú már nem volt ott. Az asztalon a csésze, alá tűzve egy bankjegy, és a könyv árválkodott. Keresni kezdte a fiút tekintetével végigpásztázva a teret, de sehol se látta. Odament és kezébe vette a viaszos papírral bekötött könyvet.

Megérkezett a pincérnő, felvette a csészét, elrakta a pénzt, majd barátságtalanul odavetette neki, miközben gyorsan áttörölte az asztalt:

- Legközelebb nekem is odaadhatja ám a pénzt.

- Ne haragudjon, de ez nem is az én asztalom. Épp megakartam kérdezni, nem ismeri-e a fiút, aki itt ült, mert itt felejtette a könyvét - mutatta fel a csomagot.

A pincérnő arca grimaszba rándult.

- Nem tudom, kiről beszél, és ha ez nem a maga asztala, akkor ne tébláboljon itt! - mondta, majd sarkon fordult és eltűnt a kávézóban.

Harmadszor egy idős férfi volt. A piac sarkán álló pékségben történt, ahova este néhány zsemléért ugrott be a másnapi reggelihez. Ketten voltak előtte még. Egy fiatal lány és az idős férfi. Utóbbi egy kiló kenyeret kért, aztán amikor megkapta, zavartan számolgatta a markában szorongatott érméket, majd nagyon halkan elnézést kért és a kenyér helyett két zsemlét vitt el. Ő idegesen ellépett az előtte várakozó lány mellett.

- Bocsánat, mennyi a kenyér, kifizetem, csak oda akarom adni a bácsinak - hadarta.

A megtermett eladóasszonyság ráripakodott:

- Milyen bácsinak? És ne tolakodjon!

Megelégelte és szinte kiabálva újra megkérdezte:

- Mennyibe kerül a kenyér?

Az asszony válaszolt. Ő pedig lecsapta elé a bankjegyet, felkapta a kenyeret és kiviharzott. Még utolérte a férfit, aki döbbenetében meg se tudott szólalni, de ő nem is várt semmit, tudta, hogy milyen zavarban lehet a másik, csak a kezébe adta a kenyeret és elköszönt.

Másnap este, amikor munkából tartott hazafelé és keresztül vágott a főtéren, meglátta a fiút a kávézó előtt. Ugyanazzal a pincérnővel beszélt, akivel ő is néhány napja, de a nő nem figyelt rá. Ahogy közelebb ért, hallotta, hogy a fiú a könyvét keresi. Eszébe jutott, hogy ott van nála a táskában, ezért előkotorta és megszólította a csalódottan távozni készülő fiút. Odaadta neki a könyvet, amit az hálálkodva elvett.

A fiú épp eltűnt a tér végét megülő homályban, amikor valaki megszólította:

- Jó estét! Maga nem idevalósi, igaz?

Megfordult, a piacon látott nő volt az. Megrázta fejét.

- Nem. Csak egy hete, hogy ideköltöztünk a feleségemmel.

- Jobb, ha tudja, magát is el fogják felejteni, ha továbbra is így viselkedik.

- Ezt nem értem. Mégis hogy viselkedem?

- Észre vesz minket. Emlékszik az elfelejtettekre.

Ő még kevésbé értette.

- Amit tapasztalt, mind azért van, mert minket elfelejtettek, mint mindazokat, akik valamiben különböznek tőlük, nem felelnek meg az elvárásaiknak, már nem hoznak hasznot vagy nem ismertek, vagy ezek különféle kombinációi. Ezzel büntetnek, bár a pénzünket persze elfogadják. Látom, most azt akarja kérdezni, miért? Elárulom, egyrészt, amiről nem vesznek tudomást, elfelejtik, az nem létezik. Másrészt ők maguk ettől félnek a legjobban, hogy elkerülhetetlenül eltűnnek a világból. Nem tudják, vagy mélyre süllyesztik a tényeket, hogy valójában bizonyos szempontból mind jelentéktelenek vagyunk, hogy hiába küzdenek foggal-körömmel azért, hogy nyomot hagyjanak a világban, olyat, ami haláluk után is hirdeti őket, hogy sose felejtsék el létezésüket. Mindannyiunk sorsa ez. Ők ezt nagy gonddal igyekszenek elfedni, csak a mélyből felgyűrűző szorongásukat érzik időnként. Azt aztán bőszen túlharsogják hangjukkal, harsány tetteikkel, halhatatlan hírnévre törekszenek, vagy egyáltalán bármilyenre, vagy ha ez nem megy, sokan a név és a génjeik továbbadásával akarják életben tartani magukat, emléküket. A fiút ezért felejtették el. Egyetlen gyermek, akinek nem lesznek vér szerinti gyermekei, mert más. Az idős férfi beteg, haldoklik és szegény. A halálra emlékezteti őket és nincs már belőle hasznuk. Én pedig gyermektelen is vagyok, különbözöm is tőlük, és bár alkotok, semmi szenzációsat nem hoztam még létre, de nem is vágyom hírnévre, csak csinálom, ami boldoggá tesz. Higgye el bennem is van félelem, ha a halálra gondolok, és torokszorító elgondolni, milyen nyomtalanul eltűnni a világból, milyen jelentéktelenek is vagyunk, de igazából akkor már mit fog számítani bármi is? És ha egyébként nem tesz boldoggá, amit csinálok, akkor majd, ha sokan ismerik a nevem, jobb lesz?

A nő elhallgatott, ő nem szólt semmit egy darabig. Elkezdett csöpörögni az eső, kivette táskájából ernyőjét, és intett a nőnek, aki csatlakozott hozzá. Együtt sétáltak haza, kiderült, egy utcában laknak. Halk beszélgetésüket elnyomta az egyre erősebb eső locsogása.